Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)

Korpás Zoltán - B. Szabó János: "Ha követségbe jöttek, sokan vannak, de ha katonának, kevesen." Az 1551-es országegyesítési kísérlet katonai hátteréhez: 16. sázadi Habsburg haderők és stratégiák Európában

delme a 16. század folyamán pár ezer fős haderőből állt. Ezek a sereglétszámok - függetlenül attól, hogy a nápolyi tercio a Habsburg birodalom legnagyobb harcértékű egységei között volt számon tartva - méretében szintén összevethető az ugyanebben az időben a Magyar Királyság területén állomásozó, a várakban, helyőrségekben szétosztott állandó királyi haderők létszámával.43

Felmerül a kérdés, hogy mik lehetnek az okok, ami miatt a Habsburg-dinasztia látszólag kisebb haderővel védte az olyan stratégiai területeket, mint Nápoly. Az egyik egyértelmű válasz nyilvánvaló: az állandó hadsereg fenntartásának kifejezetten magas költségei. Egyszerűen, nem volt meg az anyagi fedezete annak, hogy hosszú éveken keresztül a fentieknél nagyságrenddel nagyobb egységeket állomásoztassanak tétlenül az alkirályság helyőrségeiben. De a terület birodalmi integrációjának mélysége és sikeressége sem igazán tette szükségessé a nagy létszámú idegen seregek állomásoztatását. A spanyolok tulajdonképpen kisméretű spanyol expedíciós sereggel és a nápolyi szövetségeseik jelentős méretű támogatásával szerezték meg a területet a 15. század végén, 16. század elején. Kulturálisan, történelmi hagyományok alapján a nápolyi politikai elit a spanyolokat tekintette a kisebbik rossznak a francia terjeszkedéssel szemben. Külön meglepő, hogy a cognaci liga nápolyi hadjárata idején, 1527 és 1528 során zajlott az ún. Anjou-frakció által vezetett „nápolyi felkelést” követően a dél-itáliai nemesi és egyházi elit meglepően lojális maradt.44 Ennek oka részben abban rejlik, hogy a Spanyol-Habsburg Birodalom perspektívái kiváló egyéni karrier lehetőségeket biztosítottak, amely révén a nápolyi elit sikeresen integrálódott a Habsburg birodalom nemzetek feletti arisztokráciájába. Közülük a legsikeresebbek - pl. Alfonso dAvalos, azaz dei Vasto márki, Ascanio Colonna, azaz Tagliacozzo grófja, vagy a genovai Andrea Doria, aki a nápolyi Melfi hercege lett - a spanyol grandokkal hoztak létre dinasztikus kapcsolatokat és erősítették a császári (V Károly) később spanyol (II. Fülöp) udvari pozíciójukat. Sokat mondó az is, hogy bár Pedro Alvarez de Toledo nápolyi alkirályi hosszú időszakát (1532-1553) úgy jellemezik, mint egy keménykezű, idegen alkirály kormányzását, alkirálysága során a terület erőforrásait maximálisan kihasználták. Nápoly tulajdonképpen fejőstehénként szolgált, hogy a bevételeket maximalizálják a birodalom számára.45 Mégsem beszélhetünk arról, hogy a nápolyi nemesi elit szembe fordult volna a Habsburg kormányzattal, sőt meglepően lojálisak maradtak, még a nehéz körülmények ellenére is.

43 Pálffy 2010.150.; PAlffy 1999.103., 128,165,174.

44 Brandi 1998.206-216.; Hernando Sánchez 2001.368.

45 Hernando Sánchez 2001. passim. Tracy 2002, különös tekintettel a Strategy & Finance és a War taxation: Parliaments of the Core Provinces of the Low Countries, Naples and Castile című fejezetekre.

99