Szilasi Ágota, H.: Örökségünk védelme és jövője 2. A Dobó István Vármúzeumban 2016. február 4-5-én megrendezett Tudományos Konferencia tanulmánykötete - Studia Agriensia 33. (Eger, 2017)
Kárpáti János: A Dobó-bástya elpusztulásának valódi okai
ÖRÖKSÉGÜNK VÉDELME ÉS JÖVŐJE 2. Az 1930-as évek un. „ínségmunka” keretében történő földmunkái főleg télen folytak, a felszínre került maradék falak ekkor fagytak szét teljesen. Felismerve a problémát, Möller István és Csemegi József vezetésével 6 cm vastag betonlepényt öntöttek a feltárt, de már régen szétfagyott falakra, melyek nagy része ráadásul ezután is szabadon maradt, nem kapott újra földtöltést. Egészen 1957-ig fagytűrő és köveket kedvelő, sziklakerti virágokkal a mediterrán vidékeken megszokott romterületként, „romkertként” bekerítve állt. Az antik Róma romjait imitálta ez az állapot, csak éppen mediterrán időjárási zóna helyett, igen változékony, erősen fagyos, kontinentális éghajlat alatt. Újabb 25 év telét és fagyát élte meg a vázolt időszak. Összegezve tehát, több száz év viszontagságos, tető nélküli teleiről van itt szó. Ez a helyzet hagyományozódott az OMF kutatásait, helyreállításait vezető szakemberekre, Kozák Károly régészre és a későbbi tervező építész, Sedlmayr Jánosra. Tevékenységük idejére már a betonréteg alatti falmaradvány egészen szétfagyott, a beton 70 százaléka áteresztette a vizet, szinte teljesen szétporladt. Épségben csak egy-kettőt találtunk. Üdítő kivételt jelentett a vasút felőli külső Perényí-féle fal magas tetejének bevonata, ahol Pataki Vidor és kutatótársai várfalmagasítást is végeztek, de ott vastagabb, 10-12 cm-es betonlapokkal védték meg az új faltetőt. Még ma is láthatók a falról részben már leváló, eredeti betonlapok. Ezek egy része omlott pár éve a vasúti sínekre, melynek következtében kérte a MÁV a balesetveszély elhárítását. A szétfagyott, állagában még nagy felületet alkotó alacsony templomfalakról a két világháború között készült fényképfelvételek egy részéről leolvasható, hogy a templombelsőben húzódó, török alapfalak jobb stádiumban vannak, mint a székesegyház románkori hajófalai. Ezt az állapotot kapta tehát örökül a tervező, Sedlmayr János építész. Lehetett-e ebben a helyzetben megnyugtató megoldást találni? Az építész nevétől jó ideje hangos a szakma a műkő beépítések okán, mások a régészeti kutatásokat hibáztatják. Vajon, ha a tervező nem ezt az utat választja, akkor mit tehetett volna a szétfagyott falakkal, amelyeken eligazító, faragott lábazati tagozatok, szerencsére még több helyen fellelhetők voltak. Tulajdonképpen csak 6 féle lábazati tagozatról van szó a hatalmas területen, mielőtt túldimenzionálnánk a kérdéskört. A tervezőépítész számára a másik lehetséges út, ha a szétfagyott falakat újakkal váltja fel. Itt azonban az alapfalakról is szó van, mert hiába cseréli ki a felépítményt, ha a szétfagyott alap nem bírja el. Igen költséges megoldás lett volna, és sajnos időigényes is az új, faragott kövekből ismét felfalazni a pár méter magas romot, valamint alapját. Az időtényező ekkora méretű romnál végzetes lehet, ezért valószínűleg hozzájárulhatott, hogy erről a módszerről Sedlmayr János lemondott. Nos, a korszak jellemző erőin túl, valószínűleg a sürgető idő szorítása, és a gyors megoldást kínáló műkő csábítása hozatta meg vele a döntést. Egy későbbi, de igen fontos vizsgálat tárgya lehet az is, hogyan is került előtérbe a műkő? Felidézve azt az időszakot, ne feledjük, az OMF is bizonyos fokig termelő üzemmé vált, az ország különböző pontjain kialakított regionális építésvezetőségeken bevezették a téli munkát. El kellett látni a dolgozókat értelmes feladatokkal, kiírták a szocialista versenyeket, előtérbe lépett a teljesítményelv, kőművesek és kőfaragók télen formába öntötték a műkövet, amit tavasztól őszig beépítettek a székesegyház falaiba. A műkő kiegészítések alatt tehát bent maradt a szétfagyott alapfal, mint folyamatos nedvszívó közeg, a felmenő falakból, támpillérekből megmaradt pár sor eredeti, nedvszívó kő. Mindez körben műkőborítást kapott, belső nedvessége feldúsult, állandósult, mely nem tudott eltávozni a cementes anyagú fugáknál, mivel az lezárja a falat. A kő és kötőanyaga újra és újra szétfagyott. Az eróziós folyamat nemhogy megállt volna, hanem felgyorsult, miközben továbbra is hiányzott az épület fedése. A hőmérsékleti különbséget szintén meg kell említenünk, mert erről sem hallunk a falak utólagos „elemzésénél”. A fal belső része, főleg az alap őrzi a tél hidegét, míg a szétfagyott, eredeti homlokzatot ma burkoló követ éri a nagy nyári hőmennyiség, és a magas hőfok, de a mögötte húzódót már kevésbé. Az egymás mellé falazott, azonos hőtágulással rendelkező kő és műkő esetében sem azonos tágulásról beszélhetünk, ha egyik a felületen, a másik pedig a falmagban helyezkedik el. Nem kívánok a rendkívüli tudású, országosan elismert, kimagasló műveket hátrahagyó szakember, Sedlmayr János, egykori kiváló kolléga fogadatlan prókátora lenni, ám úgy vélem, egri tevékenységének e szeletét elemezve, ha eredeti anyagú, de új, frissen kifaragott követ rakott volna a megtalált, régészetileg feltárt, de szétfagyott falmaradványokra, annak is hasonló következményei lettek volna. Ez sajnálatos módon a kő bosszúja, melyet egykor csak tetővel fedett térbe szántak. Ma, a védőtető alatt az erózió jelentősen lelassul, szemmel nem is érzékelhető, ám alattomosan folytatódik, „nagyító alatt’’már követhető a folyamat. A baj nem az építésszel van, hanem magával az anyaggal, a kővel, mely, noha annak látszik, valójában nem az, a szó nemes értelmében, nem tartós kő. A dunántúli várak és templomok nagy része, mind kristályos szerkezetű kőzetekből készült, melyek fagyállóak, az egri viszont nem. A műkő beépítések kapcsán elgondolkodhatunk, kisarkítva a problémát, hogy a helyreállítás nyomán az objektum műemlék, vagy emlékmű lett a tevékenység után. Vannak olyan nézetek, miszerint ismerjük a székesegyházat, rekonstruálható teljes egészében. Megítélésem szerint a téma óvatosabb megközelítést igényel, mert igaz ugyan, hogy ismerünk hasonló stílusú, arányú épületeket, melyek szerkezeti sémája vonatkoztatható volna a fennmaradt falmaradványokra, azonban kimondhatjuk, nincs két azonos templom az országban, vagyis mindegyik egyedi. Kozák Károly és Sedlmayr János egyik, az egri főiskolán tartott 1983-as előadásán -, ahol a helyi építésztársadalom nagy létszámú jelenlétében számoltak be a kutatás és helyreállítás eredményiről - hangzott el a székesegyház romjai kapcsán Sedlmayr híres mondása: „Birkózzon már ezek után az egri tufával más is! Kérem, az egri építész kollégákat jelentkezzenek, ha jobb megoldást tudnak!'' 60
