Berecz Mátyás - Bujdosné Pap Györgyi - Petercsák Tivadar (szerk.): Végvár és mentalitás a kora újkori Európában - Studia Agriensia 31. (Eger, 2015)

HORN ILDIKÓ: A tanítvány búcsúja Várkonyi Ágnes ravatalánál

Nekünk az is sokat segített, hogy a magánéletét leszámítva nem voltak tabutémák. A tévedéseiről és kudarcairól is lehetett beszélni, és ezzel hihetetlenül hasznos tapasztalatokat adott át. Láthattuk, hogy mi az, ami nem működik, és miben kell más utakat vagy hatékonyabb módszereket keresni.

Azt vallotta, hogy a tanár sohasem lehet hűtlen a tanítványaihoz. Akkor is felelősséget érzett és támogatott, ha nem volt velünk elégedett, ha összekülönböztünk, vagy ha más útra térve mi lettünk szerinte „hűtlenek.”

Amikor megkérdeztem a többi tanítványt, hogy mit szeretnének, hogy mindenképp elmondjak a nevükben, mindenki ugyanazt sorolta, szinte szóról szóra. Külön kérték, hogy mondjak köszönetét és feltétlenül mondjam el azt, amit az életében nem lehetett. A Tanárnő olyan volt számunkra, mint a szüléink - szellemi értelemben. Elindított minket egy úton, óvta első lépteinket, egyengette pályánkat, velünk örült a sikereinknek, vagy vigasztalt és biztatott, ha arra volt szükségünk. Tudtuk, hogy mindig ott áll mögöttünk. Ahogy a szüleinket, ugyanolyan örökkévalónak gondoltuk őt is.

Bár megvoltak a maga harcai, nehéz időszakai, a végső mérlegre egy hosszú és sikeres, minden téren teljes, gazdag és gyönyörű életet tett le. S lássuk be, mi most valójában nem is őt, hanem magunkat siratjuk és sajnáljuk. Mert eltűnt az életünkből ez az állandónak hitt biztos pont. Mert még annyi jövőbeli tervünkben szerepelt, még annyi mindent akartunk kérdezni tőle, és még annyi mindent szerettünk volna elmondani, megmutatni, írni neki... és erre többé már nincs lehetőségünk.

Elvette tőlünk a sors, mégsem állunk itt kisemmizve. Mindannyian megkaptuk tőle a magunk gazdag és sokrétű örökségét, mindannyiunknak adott magából annyit, hogy bennünk és általunk éljen tovább. Ahhoz kell most hozzászoknunk, hogy a külső viszonyítási pontból immár örökre belső iránytűvé vált.

És ezt kell megköszönnünk... neked, kedves Tanárnő. Köszönjük, hogy velünk voltál és tanulhattunk tőled. Hogy mindig megosztottad velünk azt, amiből oly sok volt neked: a tudásodat, s azt is, amiből magad is mindig hiányt szenvedtél: az idődet. Köszönjük, hogy ahogy ígérted, mindig hűséges maradtál hozzánk. Hidd el, mi sem leszünk sosem hűtlenek. Tanárnő, Isten veled!

11