Berecz Mátyás - Bujdosné Pap Györgyi - Petercsák Tivadar (szerk.): Végvár és mentalitás a kora újkori Európában - Studia Agriensia 31. (Eger, 2015)
CZIGÁNY ISTVÁN: A militarizált társadalom rétegződése és szerepe a felső-magyarországi végvidéken a 17. században
tani. 1672 nyarán Báthory Zsófiának például nem okozott különösebb gondot, hogy „felültessen négyszáz puskást” a birtokait fosztogató szabad legények elkergetésére.72 A végvárak A zsitvatoroki békét követően (1606) a Felső-magyarországi végvidék őrzését a királyi, a földesúri és a rendi katonaság látta el. A Főkapitányság védelmi rendszerének alappillére nyolc királyi végvár (Diósgyőr, Kassa, Kálló, Ónod, Putnok, Szatmár, Szendrő és Tokaj) volt. Az erődítményekben mintegy 2000-2500 fő körül mozgó királyi őrség állomásozott, német katonaság (500-600 fő) csak Szatmáron és Szendrőben maradt.73 Ezt a védelmi rendszert egészítették ki a földesúri tulajdonban lévő várak, elsősorban a Rákóczi család birtokában lévő véghellyé nyilvánított Ónod és Tokaj, valamint Ecsed, Sárospatak, Szerencs és Munkács. Ha a hadi helyzet megkívánta ki- sebb-rövidebb időre megerősítettek olyan kisebb erődítményeket is, mint például Kisvárda, vagy az Ibrányi család birtokában lévő Ibrány. A királyi végvári katonaságot általában a fegyverforgatók legképzettebb rétegéhez szokták sorolni. Alkalmazásuk jellegéből fakadóan alapvetően a határvédelemhez, vagyis a portyázáshoz, kis háborúkhoz értettek, éppen ezért a nyílt ütközetekben kevésbé lehetett őket alkalmazni. Tisztikaruk zöme a katonáskodó kis- és középnemesekből került ki, legénységi állománya azonban igen heterogén volt. Hogy melyik szociális csoport milyen arányban volt képviselve, az sok tényezőn múlott. Függött a várak földrajzi elhelyezkedésétől, a tiszti kar kapcsolati és familiárisi hálójától, és nem utolsó sorban a javadalmazás és az ellátás minőségétől. A levéltárak elsősorban a királyi őrségek keretlétszámait tartalmazó végvári kimutatásokat őrizték meg, de személyi lajstrom is készült a katonákról. Akinek a neve belekerült ebbe a jegyzékbe, a király „iratos” vitézének számított, és elvben jogosult volt az évi tíz havi zsoldra. A lovasoknál a procedúrát komplikálta, hogy az állomány egy jelentős része több lóval, 72 Forgács Miklós Teleki Mihálynak Huszt, 1672. augusztus 23. Gergely Sámuel: Teleki Mihály levelezése 6. k. 1672-1674. Budapest, 1912. 258-259. 73 Czigány István: Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe 1600-1700. Balassi Kiadó, 2004. 73—78.; 124-125. 59
