Berecz Mátyás - Rémiás Tibor (szerk.): Végvár társadalma a korszakváltás idején - Studia Agriensia 30. (Eger, 2012)

VÉGH FERENC: Katonából zsellér - zsellérből polgár. A végvári katonaság útjai a civil társadalomba a 17-18. század fordulóján (a Zala megyei mezővárosok példáján

zonnyal szerepet játszott a körülmény, hogy a prezídium jellegét elvesztő, ám továbbra is gazdasági központként fungáló mezőváros egyfajta „szociális hálót” font a volt fegyveresek köré, fékezve azok társadalmi-gazdasági nivellálódását. A vitézlő rend által birtokolt jövedelemforrásokat (úm. kocsmáltatás, mészárszéktartás stb.) ugyanis a katonaság feloszlatását követően a település ragadta magához.42 A mezőváros lakóit társadalmi jogállástól függetlenül megillető szabad határhasználat, mint a török kor öröksége, ugyancsak kézzelfogható anyagi előnyökkel kecsegtetett.43 A távozás ellen szóltak a katonatelepülések társadalmát átszövő kusza rokoni szálak is, amelyekre a Rába-parti Körmend szolgál érzékletes példákkal.44 A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) létbizonytalansággal járó küzdelemsorozata szintúgy maradásra ösztönözhette a volt végvári vitézeket, de ennek beható vizsgálata már a jövő feladatai közé tartozik.

Mint fentebb láttuk, a vitézlő rend a 17. században a hópénz gyakori elmaradása miatt kényszerült nyitni a polgári életforma felé. A katonák végváruk környékén csekély úrbéres járadékkal terhelt, vagy az alól mentesített szántót és/vagy szőlőt fogtak művelés alá, ipart űztek, míg mások kereskedésre adták fejüket. Ezeket gyakorta tetszőlegesen kombinálták is. Létfenntartásukat már aktív szolgálatuk idején is nagyrészt ezekből a tevékenységekből származó jövedelmek biztosították, amelyek mellett hovatovább a rákháton járó hópénzük tűnhetett mellékes bevételnek. Az 1701. évi elbocsátó pátens az inkább esetlegesnek nevezhető jövedelmek csoportjától (pl. zsákmány, sarc, de ide sorolható a havi zsold is) fosztotta meg az egykori végvári katonákat. Ez kétségkívül érzékeny veszteséget jelentett ugyan számukra, létalapjuk azonban ezzel nem rendült meg. Mint azt a vizsgálatunk is igazolja, a királyi fegyveresek egzisztenciájukat már ezt megelőzően más, stabilabb alapokra helyezték. A végvári katonaság tekintélyes hányada számára az elbocsátó rendelet tehát egzisztenciális tekintetben közel sem jelentett akkora megrázkódtatást, mint azt a kutatás hajlamos feltételezni.45 Esetükben a lényegesebb változást inkább az jelent42 Uo., 218-222.

43 Uo. A Keszthellyel határos Keszthely-Tomaj, Falud és Fenék puszták határainak használata volt térítésmentes.

44 Tóth István György: Jobbágyok, deákok, hajdúk. A körmendi uradalom társadalma a 17. században. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 115.) Bp., 1992. 32.

45 A végvári katonaság 1701. évi feloszlatásával érdemben meglepően kevés munka foglalkozott. Kiemelendő Czigány, 2004. 172-179.; R. Várkonyi Agnes: A vitézlő rend

94