Veres Gábor: A népi bútorzat története Északkelet-Magyarországon - Studia Agriensia 28. (Eger, 2008)

ÖSSZEGZÉS

végére már önálló céhük volt. A templomok festett bútorainak színvilága és motívumkincse a népi bútorokra is hatott. A XIX. század elejétől azonban egy jelentős stílusváltozás kezdődött a területen. A kutatások ennek kiindulását ugyancsak Gömörhöz, Rimaszombat környékéhez kötik. Az újabb források elemzése azonban azt bizonyítja, hogy a rimaszombati II. stílus a helyi készítőknél nem jelentett teljes váltást. Ez azzal magyarázható, hogy Gö- mörben továbbra is igényelték a régebbi színeket, festésmódot is.

A vizsgálatok nyomán kijelenthető, hogy a Rimaszombatból elindult új stílus - a márványozott alap, melyet később vörösítettek és jellegzetes kom- pozíciójú virágcsokorral díszítettek - sokkal jelentősebb változást idézett élő Borsod és Heves megye népi lakáskultúrájában, így Miskolc, Mezőkövesd, Eger, Gyöngyös asztalosközpontokban, mint kiindulási helyén. A változás Rimaszombatról indult, de az új stílust az említett városok asztalosai nem mereven másolták le, ami azt eredményezte, hogy néhány évtized múltán már meg lehetett különböztetni a felsorolt városokban készült asztalosmunkákat egymástól, helyi stílusok alakultak ki. Bár a népi bútorzat vizsgálatánál elsősorban a paraszti kultúrára helyezte a hangsúlyt a dolgozat, a nemesség alsó rétegénél is célszerű volt megvizsgálni a bútorhasználatot. Eszakkelet- Magyarországon több területén, településén nagyon magas volt a kisnemesség aránya. Többségük életszínvonala semmiben sem tért el a környezetükben élő parasztságétól. így legfőbb nemesi kiváltságuk az adózás alóli mentesség volt. Elsősorban Gömörben több olyan festett ládát is találtam, melynek felirata utal a nemesi használatra, stílusa, díszítése viszont megegyezik a környéken a parasztság által használt ládákéval.

Az asztalosbútor készítését tanult kézművesek, asztalosok végezték, többségük céhes keretben dolgozott a terület valamelyik városában vagy vidéki mesterként, landmajszterként a céh központján kívül, falvakban. Legtöbb vidéki mesterrel és egyúttal a legnagyobb tagsággal is a miskolci céh rendelkezett. A dolgozat áttekintette a területről fennmaradt, az asztaloscéhekre vonatkozó, levéltári forrásokat is. Ennek keretében megvizsgálta az északkelet-magyarországi asztalos céhek működésének párhuzamait és sajátosságait. A céhek működésére és a mesterré válásra vonatkozó szabályokat jól tükrözték a privilégiumok, artikulusok. Az inasok, majd a legények képzése elsősorban a fa megmunkálásában, szerkesztésében, összeillesztésében és a felületkezelésében megnyilvánuló asztalostechnikák elsajátítására irányult. További vizsgálatot igényelt azonban, hogy hogyan sajátították el a tanulók a virágozást, a bútorfestést. A hivatalos céhiratok egyik városban sem nyúj159