Veres Gábor: A népi bútorzat története Északkelet-Magyarországon - Studia Agriensia 28. (Eger, 2008)
ÖSSZEGZÉS
torták ehhez támpontot, ami megerősítette, hogy ez a fajta ismeret nem képezte a mesterré váláshoz szükséges tudás a részét. Azokban a városokban, ahol a vizsgált területen céhek működtek az asztalosok egy része megrendelésre, mások viszont vásári értékesítésre dolgoztak. Gyakran illették az előbbieket a „német asztalos” az utóbbiakat a „magyar asztalos” névvel is, ami arra utalt, hogy a megrendelésre dolgozó asztalosok a városi polgárság számára készítettek bútorokat, akik között sok volt a német anyanyelvű, különösen a XVIII. század során. A népi bútorzatot a vásározó asztalosok állították elő. Számuk, a miskolci céhes jegyzőkönyvek szerint, a fele volt az összes asztalosénak. Ez az arány a piaci viszonyokat tekintve a terület többi városában is hasonló lehetett. Nem volt tehát szüksége minden asztalosnak a virágozás, a bútorfestés ismeretére. A kutatások azt igazolták, hogy a vásározó asztalosok sem tudtak mindannyian az adott néprajzi tájon kedvelt stílusban bútort festeni. A népi bútorokon megjelenő virágkompozíció sok esetben női kezek munkája volt, akik leggyakrabban az asztalos családjához tartoztak. A bútorfestés a XX. század elejétől fokozatosan veszített jelentőségéből, divatjamúlttá vált. Emellett a városokban megjelenő bútorboltok a vásározó asztalosok tevékenységét még szűkebb határok közé szorították. A kutatások során néhány településen a népi bútorokhoz kötődő hagyományok újraélesztésével, ápolásával is találkozhattunk. Mezőkövesden népi iparművész készít székeket, a gömöri ácsolt ládák motívumkincse pedig népi játékokon éledt újjá. 160