Veres Gábor - Berecz Mátyás (szerk.): Hagyomás és megújulás - Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében - Studia Agriensia 27. (Eger, 2008)

MÉHES PÉTER: Egy végvár hétköznapjai. Élet a kiskomáromi várban Túrós Miklós vicekapitány (1642-1658) leveleinek tükrében

lességtudó Túrós Miklós, aki eljutott a vicekapitányságig, nemes példát nyújthatott öccsének és fiainak, akik nyilván nemcsak a családi tradíció nyomán „gyönyörködtek” a katonaéletben.

Túrós kötelességtudónak bizonyult, hisz leveleiben igyekezett minden fontosabb eseményről beszámolni a dunántúli főkapitánynak. A levelekben olvasható jelentések alapján az eseményeket főbb csoportokra lehet osztani. Ennek megfelelően szeretnék említést tenni a hírszerző emberek kilétéről és munkájukról, a pribékekről; a hétköznapi élet eseményeiről, azonbelül is: a várkatonaság helyzetéről; a várban élők életéről; a török, illetve a magyar csapatok portyáiról, valamint azok előkészítéséről; a kiskomáromiak marhakereskedelméről; végül, de nem utolsó sorban egy-egy különös eseményről a teljesség igénye nélkül.

Az ismeretlen és ismert hírszerzők tevékenysége Kiskomárom várában

Miért kémkedtek, ill. álltak át az emberek a másik oldalra? - tehetnénk fel a kérdést. Mivel a várrendszer jellegénél és rendeltetésénél fogva utakat, átkelőhelyeket, hidakat ellenőrzött és őrzött, a rendelkezésre álló - köztudottan foghíjas - magyar végvári katonai erőt egy viszonylag hosszú frontvonalon kellett széttagolni. Az adott létszám-, csapatnem-, és terepviszonyok mellett a betörések elhárításának legfontosabb alapfeltételévé az ellenfél szándékainak időbeni feltérképezése vált. Csakhogy a helyi viszonyokat, szokásokat kiválóan ismerő, hasonló mentalitású és észjárású ellenfél is tisztában volt mindezzel.

Ez nagyszerű melegágya volt az ál- és rémhíreknek, megtéveztő manővereknek, beszervezéseknek. A pontos és gyors információszerzésnek, annak továbbításának és befogadásának óriási szerepe volt. Az információáramlás legkiemelkedőbb tényezője a „nyelv” fogása volt.

Azok, akik alkalmilag kémkedtek valamelyik fél részére, két okból kifolyólag tehették ezt; önszántukból adták fejüket a hírszerzés veszélyes vállalkozására, vagy pedig kényszer hatására tették. Ha valaki saját elhatározásából kezdett el kémkedni, tehette pénzszerzés vagy éppenséggel kalandvágyból. A legegyszerűbb emberek álltak kötélnek, holott a lebukás szinte kivétel nélkül súlyos halálbüntetéssel végződött. Azok, akiket hírszerzésre kényszerítettek, általában rabságukat tudták ezáltal megváltani. Gyakran megesett az is, hogy egy parasztot megfelelő kém hiányában, jó helyismerete alapján taszítottak bele a kémkedésbe.

217