Veres Gábor - Berecz Mátyás (szerk.): Hagyomás és megújulás - Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében - Studia Agriensia 27. (Eger, 2008)

SARUSSI KISS BÉLA: Német katonák a 16. századi magyar végvárakban. A végvárakban állomásozó német katonák származási helye, motivációik

* * *

Visszatérve a tanulmány elején említett megállapításokra, egy-két kivételtől eltekintve bizonyos, hogy a vizsgált időszak forrásaiban sem vallon csapatokban, sem a németalföldi végvidéken, vagy a spanyol király szolgálatában, sem Lotharingiában vagy Burgundiában szolgáló katonák nem kerültek magyar végvárakba, illetve mezei seregekbe. Jómamagam sem számadásokban, sem kapitányi utasításokban, levelezésben nem bukkantam közvetett vagy közvetlen adatra, hogy egyéni és kötelékkiképzés folyt volna a német egységekben.

A német katonákról előkerülő idealizált kép oka talán az lehet, hogy a nyugat-európai hadszíntereken a középkor végétől felálló zsoldos Landsknecht katonák sikeresebbek voltak a még középkorias harcmodorral velük szemben felvonuló hadseregekkel szemben. Talán mindezen sikereiket újszerű harcmodoruknak, felszerelésüknek, és nem utolsósorban foglalkozásszerűen (profi módon) űzött tevékenységüknek köszönhették. A magyarországi hadszíntéren ugyanakkor ezek a katonák nem sok dicsőséggel büszkélkedhettek. Ennek hátterében nyilvánvalóan több ok állhatott, amely okokat részben már említettem.

A korabeli regényes visszaemlékezésekből, személyes élménybeszámolókból inkább csak a kalandvágyból Magyarországra vagy más hadszínterekre érkező, paraszti sorból származó, minden harci felkészültséget nélkülöző katonákról értesülünk.54 Erre példa két 17. századi német kalandregény, Johan Jakob von Grimmelshausen és Daniel Speer „Simplicissimus” munkái. Utóbbi regényből nem az rajzolódik ki, mintha a magyarországi hadszíntéren vitézkedő férfiú különleges harci tudással vagy kiképzéssel rendelkezett volna. A „Magyar Simplicissimus”-t mindössze néhány órás gyakorlatozás után ültetik lóra, és a csatában, saját bevallása szerint, magyar társai segítségére szorult. A murányi gyakorlat megerősíti ezeket az élménybeszámolókat. Európa német nyelvterületeiről érkező katonák névleg magasabb zsoldot kaptak ugyan, de ebből élelemezésük költségeit levonták és fel kellett magukat fegyverezni és teljesen szinte soha nem is fizették ki őket.

Mint láthattuk, a Bécsben összeszedett „katonaanyag” toborzáskor sokszor még fegyverrel sem rendelkezett, így tehát esetükben különösebb profizmus vagy harci tapasztalat nem vélelmezhető. A harcérték kapcsán meg

54 Johann Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus. Bp., 1964. és Daniel Speer. Magyar Simplicissimus. Miskolc, 1998.

136