Petercsák Tivadar - Berecz Mátyás (szerk.): Tudomány és hagyományőrzés - Studia Agriensia 26. (Eger, 2008)
KATONAI HAGYOMÁNYŐRZÉS A 21. SZÁZADBAN - PÁVAY TIBOR: Lovagi kultúra, lovagi kéziratok
Lovagok esetében (hiszen van, ha ritka is, ki szakmáját tekintve történész, középkorász, és úm. szabadidejében hagyományápoló.) Irodalmilag jó példa, hogy a történetben szereplő remete maga is kettős szerepet lát el. Egyrészt mint egykor volt lovag a lovagság, lovagiasság (angolul: chivalry) megismerésére vezeti rá a fegyvemököt; másrészt mint világtól elvonult remete bölcsen okítja is azt, a beavatást úm. „szellemi síkon” megvalósítva. Nos, ebben a katalán lovagi történetben a remeteéletbe elvonult lovag a lovagaspiráns ifjú fegyvemök kérésére egy könyvet vesz elő csuhájából, Csak egy példát említve, direkte konkrétumok nélkül: egy kis faluban jelentős kultúresemény lehet egy a közeli várban (többek között) hagyományőrzőnek beharangozott rendezvény. Gondoljunk bele, hogy az oda ellátogatóknak talán ez az egyetlen kultúreseménye egy évben családjával együtt, melyen szavalás, néptánc és zene mellett középkori hagyományápolók is fellépnek. A közönség számára hitelesnek van beharangozva az előadás, a közönségtől nem lehet forráskritikát várni. S ilyen esetben bizony előfordul, hogy soha nem volt eseményeket állítanak tényként s mutat be tévedésből vagy oda nem figyelésből megtörténtnek egy haditorna csapat, saját „kitalált” jelmezben és módon, a fegyvereket ötletszerűen használva. Ezzel tényleg nincs semmi gond - hisz a közönség és a fellépők is jól érezhetik magukat s megkaphatják amire vártak -, ha a közönség és a fellépő is tudja, hogy ez szórakoztató céllal történik, s felhívták rá a közönség figyelmét, hogy a színpadon történteket nem kell komolyan venni vagy történetileg hitelesnek gondolni (vagyis ha nem hagyomány-őrző rendezvényként tételeződik). Ellenkező esetben azonban a közönség becsapásáról, vagy rosszabb esetben a haditomász önbecsapásáról van szó (ti. ha ő sem tudja, mennyire hiteles történelmileg vagy kulturálisan amit csinál). Ez esetben ha önmagát hagyományőrzőnek mondja (sőt nemegyszer hiszi, mert az jól hangzik) egy haditomász, már viszont nemcsak önmagát csapja be, de a kulturápolásnak is árt, hiszen a közönséget is félrevezeti s hamis ismereteket állít be igaznak (vagy sokkal pontosabb szóhasználattal: hitelesnek). Ezen dilemma feloldására alighanem szükség lenne egy önkéntes alapú, alulról szerveződő, hiteles, hagyományápoló szakmai szervezetre, mely utat mutathatna s állást foglalhatna ilyen ügyekben. Hiszen ezzel lehetőséget adna arra is, hogy olyan haditorna szervezetek, melyek hagyományápolóvá kívánnak válni, egyfajta hiteles szakmai tudásbázishoz jussanak. Vagyis hogy választható s könnyebben járható legyen számukra a hagyományápolás rögös útja. Mert alig lehet nem észrevenni, hogy szavakban sokan hagyományőrzőnek (vagy hagyományápolónak) mondják magukat, mert tevékenységük így jobban eladható s vállalható önmaguk előtt is (ha tetszik: „storyzható”). De ha mindezt úgy teszik, hogy magát a hagyományt nem ismerik (sőt akár sajátos „baráti/szabadidős” ideológiát gyártva kifejezetten elzárkóznak az elől, hogy részletesen és pontosan utánanézzenek kérdéseknek, forrásoknak), akkor ezzel kifejezetten káros tevékenységet valósítanak meg. (Emlékezzünk csak, pld. a náci „Vér és Becsület”, a buszon karddal szúró .Mortimer” vagy legutóbb épp a hungarista és politikailag elkötelezett „Magyar Gárda” is hagyományőrzőnek mondta magát. Ezek sokkal rosz- szabb példák a hiteltelenségre - hiszen emellett még káros ideológiájuk is van - de rávilágítanak arra, hogy a pontos szóhasználat megkövetelése hitelességi alapon elengedhetetlen akkor is, ha sokaknak ez talán fájó s félre értve sértőnek érezhetik az erre való konzekvens törekvést.) 125
