Petercsák Tivadar - Berecz Mátyás (szerk.): Magyarország védelme - Európa védelme - Studia Agriensia 24. (Eger, 2006)

AZ EGRI VÁR DIADALA - 1552 - HIDÁN CSABA: 16-17. századi fegyverek vizsgálata a kísérleti régészet segítségével. Az egri Dobó István Vármúzeum hódóltság-kori fémanyaga

lya esetén a seb szélessége nem csak a szablyapenge, hanem a pengeív szélességével egyenlő.8

Természetesen az egyenes karddal és a szablyával való vívásmód is különbözik. A szablyával körkörösen íves mozgásokkal harcolnak. A 16. században az észak-itáliai és a dél-franciaországi vívásmód egy egyenes mentén előre-hátra mozgással történik. Itt inkább szúrnak, mintsem vágnak. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy ez a vívásmód városban alakult ki, ahol sok a keskeny utca, kapualj és átjáróház. Ilyen helyen hely sincs az íves módon történő, oldalra is kitérő szablyaforgatásnak.

Érdekes azonban Balassa János és Don Lasso párbaja 1546-ban. Don Lasso 1546. január 25-én Pozsonyban megsérti Balassát. Mivel a párbaj tilos, Balassa királyhoz fordul engedélyért, amit március 3-án meg is kap, de a spanyol őrgróf elmenekül. Balassa végighajszolja Magyarországon, Németországon, Franciaországon keresztül, de csak Itáliában tudja harca kényszeríteni. Gonzaga Alajos császári hadbiztos döntőbíró így emlékezik meg a viadalról: „A nyílt mezőn Balassi fegyverrel alaposan helyben hagyta azt. ” Kétségen kívül itt a magyar szablyavívás találkozott a nyugati egyenes kardos vívóstílussal és a magyar lett a győztes.9 Mindezt megerősíti Bezerédi Imre kuruc óbester hadinaplóban feljegyzett párbaj sorozata is, aki adatok szerint hetvenkét labanc tisztet ölt meg szabályos párbajban portyázás közben.

A hegyestőr amellett, hogy kitünően használható volt a sodronying és a pikkelypáncél ellen (a közhiedelemmel ellentétben ugyanis a kísérletek sora azt mutatta, hogy a sodronying semmit nem véd a nyilaktól és a szúrásoktól, csak a könnyű vágásoktól), a 17. században a kopját is némileg helyettesítette a magyar lovasoknál.

A lóra való pallos, amit a hegyestőrhöz hasonlóan nem a derékon, hanem a nyeregre kötve hordtak, a nehezebben felszerelt harcosok ellen volt hatékony.

A különböző fokosok, balták, bárdok és csákányok igen hatékony fegyvernek bizonyultak és az is fontos volt, hogy viszonylag könnyebben elő tudták őket állítani a szablyákhoz, hegyestőrökhöz képest. Ezek közül a fokos és a csákány sajátosan magyar fegyver, amelyet azonban a lengyelek, kisebb mértékben a törökök is átvettek. A közhiedelemmel ellentétben azonban a hosszú nye8 Szőllősi Gábor kísérletei is igazolják a szablya hatékonyságát, valamint érdekes tanulmányt olvashatunk a kard fizikájáról Richard F Burton: The book of the sword c. könyvében, a VII. fejezetben. (London, 1884.)

9 Eszes Máté: Híres bajvívások hírhedt párbajok. Bp., 1988.

180