Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Nagy László: A végvári dicsőség virágkora és hanyatlása
küzdő, többségükben nem magyar elődeikének. Akárcsak arra, hogy a lovag- ságban, illetve annak délkelet-európai és magyarországi megfelelőjében kell keresnünk a végvári dicsőség fogalmának előképét is. Sőt az is megkockáztatható, hogy magukra az előbb a délszlávokkal, majd a magyarokkal szembekerülő - sokszor etnikailag is közülük kikerülő — oszmán harcosokra is hatással volt ez a lovagi - ahhoz hasonló - mentalitás. Ennek oly sok megjelenését találjuk mind a kiadott, mind a kiadatlan török-kori forrásokban, vagy az ezek nyomán készült feldolgozásokban: mindenekelőtt talán Takáts Sándor romanticizálástól ugyan nem mentes, de egészében mégis a valóságot tükröző munkáiban.35 Ennek a lovagi eredetű gondolkodásnak és szokásrendszemek a meghonosodása a horvát, majd a magyar és más etnikumú magyarországi végvári katonaság soraiban persze nem csak pozitív hatással járt. Takáts Sándor ugyan még magasztalóan szólt a végvári katonák fejlett „demokratizmusáról” és az uralkodó parancsaival is szembeszegülő magatartásáról, ezek a megnyilvánulások azonban az esetek többségében fegyelmezetlenséget, anarchiára való hajlamot takartak. Az sem állítható, hogy csupán az „idegen” Habsburg-ural- kodók parancsaival szegültek szembe, mert megtették azt nem egy esetben Bocskai Istvánt, Bethlen Gábort vagy I. Rákóczi Györgyöt szolgálva is.36 Ez a „lovagi” fegyelmezetlenség, a polgári lakosságot mélyen lenéző „avantgárd” szellemiség nem csekély mértékben járult hozzá a végváriak harcértékének hanyatlásához és ahhoz, hogy már a XVII. század második felében egyre kevésbé szívesen alkalmaztak magyar végváriakat a végházakban és a létrehozott határőrvidékek erősségeiben. Ne feledjük, a „magyar- ellenességgel” egyáltalán nem vádolható Zrínyi Miklós, a költő, hadvezér és hadtudós is keményen ostorozta az ilyen magatartást tanúsító végváriakat, többek között „rühös juhok”-nak nevezve őket.37 Természetesen, ahogyan a végvári élet pozitívumai nem voltak kizárólagos magyar tulajdonságok, erények, úgy a negatív jegyekben is jelentős mértékben osztoztak a magyarországi végvárak nem magyar katonái is. A horvátok esetében annyi különbség mondható el, hogy mint mindvégig zömében katolikusok, s a Habsburg udvarra valamint az Osztrák Örökös Tartományokra jobban ráutaltak mint a magyar osztályos társaik, a Habsburg-ellenes küzdelmekbe nem kapcsolódtak be, illetve a másik oldalon álltak. Ez különben elmondható a XVII. század közepén a dunántúli végvárak magyar etnikumú katonáiról is.38 Bizonyos mértékig eltérő volt a helyzet az erdélyi végvárak hadinépe esetében, több okból adódóan. Az, hogy Erdély a török hódoltság korában az Oszmán Birodalom „különleges státusú részét” képezte meghatározta a törökellenes harcban játszott szerepüket annak ellenére, hogy az ő érzésvilágukban is a törökellenesség volt a vezérmotívum, és amikor az erdélyi fejedelmek szembe kerültek a „Fényes Portával”, ugyancsak serényen küzdöttek az első 81
