Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Nagy László: A végvári dicsőség virágkora és hanyatlása
sorokban az oszmán harcosok ellen.39 Más volt a helyzetük mint a magyar- országiaknak azért is, mert Erdélyben sokkal erősebb volt a szultáni garanciákkal rendelkező központi hatalom, mint a Királyi Magyarországon, s így a parancsmegtagadás vagy az uralkodói akarattal való szembefordulás inkább csak elvétve fordult elő soraikban.40 Igaz, jobban és rendszeresebben voltak fizetve és ellátva a magyarországi társaiknál, ami jelentős mértékben meghatározta fegyelmi helyzetüket is. Abban azonban hasonlítottak a Királyi Magyar- ország végvári hadinépéhez, hogy a termelőmunkában való részvétel ugyanolyan idegen volt akár az „iratos” végváriak, akár az időnként zsoldba fogadott szabadhajdúk, sőt hosszú ideig a „nagy” és a „kis” hajdúvárosok lakói számára is, miként Magyarországon.41 Akárcsak az állandó zsoldos hadseregekben való szolgálat, amelynek világa idegennek tűnt mind a magyarországi, mind az erdélyi végvárak hadinépe előtt. Ha elmentek idegenbe szolgálni, legszívesebben Lengyelországot választották, amelynek hadinépe s annak harcászata ugyancsak hasonló volt az övékéhez.42 A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé az egyes problémakörök részletes taglalását, inkább csak jelzésszerű utalásokra biztosítanak lehetőséget. Ezen úgy kívántam segíteni, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most is részletes jegyzetanyagban sorolom fel nemcsak a forráshivatkozásokat, de ott találhatók állításaim részletesebb alátámasztásai, indoklásai is. Az 1978-ban megjelent többször hivatkozott könyvemet azzal a végkövetkeztetéssel zártam, hogy a XVII. századi magyar végvári katonaság semmivel sem volt rosszabb a XVI. századinál. Éppen ezért nem is lehet joggal a végvári dicsőség lehanyatlásáról beszélni sem „Erdély aranykorában” sem a korai kuruc mozgalmak idején. Nem a végváriak lettek kevésbé bátrak vagy kevésbé önfeláldozó katonák, hanem az egész magyar nemzet került még jobban a történelmi haladás perifériájára, ami törvényszerűen kihatott e katonaréteg európai súlyának és jelentőségének az alakulására is.43 Nem csupán a jelenlegi, de több más 1978 után megjelent írásom is arról tanúskodik, hogy sok vonatkozásban változott történetfelfogásom, többek között a végvári katonaság szerepének, a végvári dicsőség alakulásának a kérdésében is. Ma már alapvetően másként látom az egész török hódoltság-kori történelmünket, benne a Habsburg hatalom szerepét vagy a Habsburg-ellenes küzdelmek történelmi helyét is mint korábban, aminek ódiumát vállaltam és vállalom a jövőben is minden írásomban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kétségbe vonnám az önfeláldozó bátor küzdelmet vívó magyar és nem magyar végvári hadinép dicsőségét és ne tekintenék megbecsüléssel minden ilyen tettre, de előttem állnak az árnyoldalak is, és nem hallgathatok azokról sem. Hiszem és vallom, hogy ezek a katonák vérük hullatásával, a sokszor embertelen nehézségek elviselésével tettek annyit a haza védelméért, hogy bátran rámutathassunk emberi gyengéikre, katonai fogyatékosságaikra is. Mert erre a sajátos sorsú hadinépre illenek 82
