Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Nagy László: A végvári dicsőség virágkora és hanyatlása
ban Nádasdy Ferenc gondolatait és tapasztalatait rögzítő munkában24 vagy Rimay János ez időben született verseiben.25 A harci kedv, az áldozatkészség hanyatlása folytatódott annak ellenére, hogy a Bocskai István vezette Habs- burg-ellenes küzdelmekben igen jelentős szerepe volt a végvárak magyar hadinépének is.26 Ám amennyire ellentmondásos a Bocskai vezette küzdelem katonai eredményeinek a magyar történelemre gyakorolt hatása27, éppen úgy megkérdőjelezhető az is, hogy a magyar végváriak részvétele ebben a küzdelemben mennyire járult hozzá „romlásukhoz”, dicsőségük fokozatos hanyatlásához, amely folyamatot csak elvétve szakított meg olyan hősi tett, mint amilyen például Várad helyőrségének, a „váradi csillagoknak” három ragyogása volt. 28 Arra a Klaniczay Tibor részéről felvetett másik problémára, nevezetesen hogy miért tudunk oly keveset a XV. századi, a Magyar-Horvát-Királyságot védelmező végvári katonaságról, annak életéről és szokásairól, már kissé nehezebb válaszolni. Egy 1982-ben megjelent angol nyelvű gyűjteményes munka több tanulmánya foglalkozik ugyan érintőleg ezzel a problémával is29, az itt olvashatók - nem utolsó sorban nyelvi okok miatt - azonban még nem váltak közismertekké. Ám van ennek a problémának történetszemléleti vonatkozása is. A magyar történetírás például a közelmúltig rendkívül mostohán bánt az egyik legsikeresebb és legeurópaibb magyar királlyal Luxemburgi Zsigmond- dal, aki valójában a déli határvédelmi rendszert is kiépítette.30 Másfelől történeti és hadtörténeti irodalmunk talán máig sem vetkőzte le teljesen bizonyos hungaro-, és protestánscentrikus jellegét, s ebbe a szemléletbe nehezen illeszthető az a Klaniczay Tibor által is jelzett momentum, miszerint az egész végvári nimbusz, dicsőség és harcmód kialakulása elsősorban délszláv — mindenekelőtt talán horvát - eredetű.31 S mint ahogyan a magyar történeti munkákban ugyancsak ritkán olvasható a „Magyar-Horvát Királyság” megnevezés — jóllehet Horvátország társországa volt Magyarországnak és nem valamiféle alárendelt része - valahogy nemzeti múltunk dicsőségének valamiféle „csorbítását” látjuk kimondatlanul abban is, ha megemlítjük — főként ha részletezzük - azt a kiemelkedő szerepet, amit a horvátok nemcsak a XV. században de később is betöltötték a magyar végvári életben.32 Ezen a téren a jelenlegi történetírásunk és hadtörténetírásunk szűkkeblűbbnek tűnik olyan - nemzetietlen szemlélettel egyáltalán nem vádolható — korábbi történetíróknál is, mint amilyen például Salamon Ferenc, Takáts Sándor vagy Szekfű Gyula volt.33 Az csak természetes, hogy a török támadásoknak korábban kitett és a maguk „Mohácsát” hamarabb elszenvedő horvátok előbb kerültek szembe a végvári élet és végvári harcok problémájával, mint magyar sorstársaik többsége, s az itt szerzett tapasztalataikat, harcmódjukat magukkal hozták a Balkánról, amikor tömegesen települtek át a Dráva-Száva közére, majd a Dunántúlra.34 Nyugodtan mondhatunk tehát igent arra a kérdésre, hogy a magyar végbeli vitézek szokásai, tradíciói, harci formái egyenes folytatását képezik a Balkán északi peremén 80
