Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Bitskey István: A vitézség eszményének változatai a XVI-XVII. század fordulójának magyar irodalmában

se. „Militia et malitia”: még a deák nyelv is csak egyetlen betű különbséget tud tenni a kettő között — mondja Pázmány. A szójáték azonban lényeges mondandóját fejezi ki, azt ugyanis, hogy „közel jár a vitézkedés a latorsághoz és nehéz ezeknek egymástól elszakadni”. Pontosan ez a közelség teszi fontossá az elkülönítést, ezt kíséreli meg Pázmány szigora logikával, részletező módon tisztázni. Később Zrínyi ugyanezt még tömörebben fogalmazta meg: „Minden virtusnak rozsdája vagyon” - írta a Vitéz hadnagy-ban, érzékeltetve a virtus kettős jellegét, ellentétes pólusait. Pázmány legelőször is élesen elítéli azt az álláspontot, amely szerint „keresztyén embernek nem szabad vitézkedni és hadba menni”, ez véleménye szerint „nemcsak eretnekség, hanem országárulás”. Az anabaptista pacifizmussal, a neosztoikus rezignációval és passzivitással s az önjobbító szándék elsődlegességét hangoztató protestáns nézetekkel szemben egyértelműen leszögezi: „Természetbe oltott törvény az, hogy szabad az erőszakot erővel elkergetni”, szabad „a kígyók és farkasok, a dühös ebek és medvék ellen” oltalmazni magunkat, sőt kötelesség is a jámborok védelme, az ártatlanok megoltalmazása, a gonosztevők megzabolázása. A hadakozásban tapasztalt minden vétek és visszaélés ellenére állítja, hogy a „vitézlő állapot” nem akadálya a szent életnek, a kegyes és igazságos magatartásnak.

A beszéd további részleteiből bontakozik ki Pázmány vitézeszménye: a pogányok ellen hadakozó katona, aki az ütközetek előtt imádkozik és böjtöl, zsákmányszerzésre nem törekszik, nem fosztogat, a nőket, gyermekeket és időseket gyámolítja s a győzelemért Istennek ad hálát. így rajzolódik ki a barokk „athleta Christi” eszménye, a lovagias, de kissé naiv héroszideál, az aktív, dinamikus és céltudatos katona alakja. Az alapvető követelmény: „a hadba forgó vitéznek oly igazán és szentül kel élni, mint akarná, hogy találtatnék halála óráján”. Tiszta lelkiismerettel, büntetlenül és csakis igaz ügyért folyó hadakozásban venni részt: mindez hozzátartozik ehhez a katolikus, barokk vitézeszményhez.

Nyilvánvaló, hogy azt is meg kellett fogalmaznia Pázmánynak, mit ért igaz ügyön, mikor lehet jogos hadakozásról beszélni.15 Az igazságos és igazságtalan háborúról szóló fejtegetése Aquinói Szent Tamást követi, a Summa alapján sorolja fel a jogszerű hadakozás eseteit: ellenséges támadás visszaverése, törvénytelenség megakadályozása, az uralkodó alattvalóinak bántalmazása, gonosztevők vagy elítélt bűnösök kiadásának megtagadása. A törökkel-tatárral való szövetkezést semmilyen formában nem tartja megengedhetőnek, a velük „cimboráló” ország „hamis hadat visel”, s ezért minden keresztény fejedelem tartozik neki ellenállni. Még akkor is, ha bűneiért jogosan büntetődik valamely keresztény ország, de pogányok rabságába akkor sem kényszeríthetők a keresztények.

Ennek a nézetnek a kifejtése aktuális politikai hangsúlyt nyert a Bethlen

211