Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Bitskey István: A vitézség eszményének változatai a XVI-XVII. század fordulójának magyar irodalmában

mészárszékre vinni nem szánják”. E tekintetben példaként állítja a magyarok elé a törököket, mert közöttük a jó harcosnak „tisztessége leszen, záimság, iszpáhiság, békség, zsold adattatik neki, s mégsem leszen koldussá”. Ezzel szemben nálunk nem a „vitézlő nép”, a „jó legény” tulajdona lesz a zsákmány, hanem „amaz hátul járó deliácskák, kik az bokorból nézik az dolognak súlyát”, ők csapnak le a prédára.

Hosszan lehetne még elemezni a sárvári evangélikus prédikátor hadászati tanácsait, megfigyelésit, észrevételeit. Az elmondottakból is kitetszik azonban, hogy Magyari elsősorban a hadviseléssel kapcsolatos viszonyokat kritizálja, korának visszásságait ostorozza, az erkölcsi feslettséget pellengérezi ki. Nem valami új vitézeszmény megrajzolása a célja, hanem a magyarországi állapotok normalizálása, az anarchia megfékezése az, amiért szót emel. Ebbe a keretbe illeszkednek be a hadvezetésről és a katonai értékrendről, vitézi morálról kifejtett nézetei is, amelyek közül sokat később Zrínyi Miklós is beillesztett értekezéseibe.12

4. Az ,,Athleta Christi” eszménye

Míg Magyari elsősorban a gyakorlatra, a tábori élet mindennapos gondjaira irányította figyelmét, addig katolikus vitapartnere, Pázmány Péter a keresztény vitéz új eszményképét igyekezett megformálni Szent Márton napi prédikációjában.13

A beszéd bevezető része egyértelműen jelzi, hogy Szent Márton alakja példakép, tükör kíván lenni a „vérekkel kereskedő erős férfiaknak...főképpen a magyar vitézeknek”, mivel ő „vitézkedő állapotban... a tekélletes vitézkedésnek... felségére emeltetett”. A magyar irodalomban „vitéz szentnek” a propagálására mindeddig csupán Szent László alakja adott lehetőséget, most Pázmány a „hazánkban, Sabariában született” katona-püspök személyében jelöli meg a követendő erkölcsi példaképet.

Azt természetesen Pázmány is hangsúlyozza, hogy a hadviselés nagy vétkekkel jár együtt. A tábori életet sok tekintetben Magyarihoz hasonlóan ábrázolja: „Sohult nagyobb és gyakrab vétkek nem találtatnak, mint a táborokban; ot mulatság és daliaság, amiért a rendes városokban megölik az embereket; ot a húzás-vonás, nyúzás-fosztás, az együgyű ártatlanok nyomorgatása, sőt halálos éhségre juttatása; ot az emberek kínzása, csonkítása, koncolása, gyilkos mészárlása; ot a szüzek rontása, a házasságok törése, a magok és egyebek lelkének örök kárhozatra bocsátása oly nyilván és szégyen nélkül uralkodnak, mintha ezekben vétek nem volna”.14

Nyilvánvaló, hogy minden vallásos tanításnak nagy dilemmát jelent a hadakozás megítélése, magyarázása, elítélendő és vállalható formáinak elkülöníté210