Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Bitskey István: A vitézség eszményének változatai a XVI-XVII. század fordulójának magyar irodalmában

minekünk is ez sok romlásokban és vérontásokban magunkat tartanunk”. A vitézi erények hanyatlását Magyari is fájdalommal szemléli, éles kritikája a különböző nemzetek katonáit egyaránt érinti. Érzékletes képet fest a tábori élet „feslett gonoszságai”-ról:

„És majd annyéra jutunk, hogyha ki gonoszt akar tanolni, bár ne menjen máshova érette, hanem csak az táborba, elég gonoszságot tanolhat. Mert ott meglátja..., hogy jobbrészre minnyájan az gonoszságnak adták magokat, hábo- rog az magyar, az spanyol latorkodik, eszik, iszik, tobzódik az német, az cseh hortyog az jóllakásban, ásít puhasága miatt az kevélységtűi megrészegült lengyel, az olasz bujálkodik, az ballon paráználkodik, fertelmeskedik az francuz, az gallus virágéneket fú, tobzódik az anglus, az skótus torkoskodik, enyeleg az tót, árulkodik az horvát, és csak keveset találsz, ki magát igaz keresztyénül viselné. Nem ilyen néppel hadakoztak régenten...hanem jámbor vitézek voltak táborokba és ha szintén gonoszságban találtak is valakit, megbüntették, hogy az egész tábor egynek-kettőnek vétkiért ne büntettessék, kiknek példájokhoz képest legyen minden gonoszságnak büntetése miköztünk is, mind honn s mind táborunkban s úgy Isten is velünk leszen”.10

Mint látható, a metsző iróniával megrajzolt miniatűr népkarakterológia nem marad csupán a bírálat vagy a kesergés szintjén, hanem a következtetést is levonja s végül gyakorlati tanáccsá szelídül. Magyari másutt is így jár el: bírál és tanácsot ad egyszerre, látleletet ad a visszásságokról, felsorolja a jelen bűneit, érzékelteti a helyzet tarthatatlanságát, de megmondja azt is, mi a teendő, merrefelé keresendő a felemelkedés útja. Bírálat és útmutatás kettős tendenciája jelenik meg az alábbi sorokban is:

„Hogy ez hadakozás jó módjával lehessen, erős és jó vitéz férfiak kellenek hozzája, kiknek legyen mindenkor bizonyos számok, és hogy mindenkor készen lehessenek, járjon meg bizonyos fizetések. így oltalmazta kész hadával ezelőtt országunkat az jó és vitézségre termett Mátyás király, kinek csak híre előtt is futott Mahomet császár, vadnak sok jó vitéz legények most is, de fizetések imígy-amúgy szolgáltatik ki, sok könyörgések és fogyatkozások után ez is, nincs szabadságok, nincs jövedelmek. Nincs bücsülleti az jó vitéz embernek, noha nagy szükségünk volna rejá. Mikor az szükség vitézeket fogadtat velünk, akkor minden válogatás nélkül akármely tudatlant is felveszünk, csak tudja felkötni szablyáját, mind vitéz, maga csak nem esik az falat is ki szájából, puskáját ha kisüti is, távoltartja orrától, akárhol essék, csak pattanjon. Nem méltó csak seregbe is efféléket állatni, ne rútítsák meg rossz voltokkal az jó és igaz vitézeket is. Oka ennek az fizetetlenség és az vitézeknek bizonyos számon való nem tartatása.”11

A következtetés önként adódik: értékelni kell a valódi vitézi erényeket, elválasztani az álvitézkedést az igazitól, s bőkezűen meg kell jutalmazni azokat, akik a „szegény vitézek közül édes hazánkért és nemzetünkért fejeket az

209