Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Bitskey István: A vitézség eszményének változatai a XVI-XVII. század fordulójának magyar irodalmában

negatív vitézeszmény ez, a korábban propagált értékeknek nem megtagadása ugyan, de a róluk való lemondás, az érvényességükbe vetett hit elveszése, a bizakodás elemi hiánya, s az abból eredő — bölcsnek tartott - belátás és belenyugvás filozófiája.

Ugyanezt más oldalról, az intellektus helyett a hangulat, az érzelmek felől, emocionális tónusban is kifejezte a kor költészete. Ennek példája a Pöngését koboznak... kezdetű vers, amely nézetünk szerint nyugodtan beilleszthető a magyar líra első vonalába. Az ismeretlen szerző egyszerű eszközökkel ad hangot a legmélyebb fájdalomnak és csalódottságnak:

Pöngését koboznak gyakran ha te hallod,

Minden vígságodat elmúlatni látod,

Gyönyörűségedet szomorúságra fordítod,

Szép száraz szemedet könyvezésre hozod.

Mivel erről a költeményről másutt már a teljességre törekvő elemzés igényével szóltunk,8 itt elegendőnek látszik csupán arra utalni, hogy a kobozpengetés által kiváltott bánat, „elme gyötrődés”, „gondban törődés” is egyfajta viszony a vitézi erényekhez: a dicsőséggel teli múlt tisztelete, a „glória” és „fama” iránt érzett nosztalgia, visszarévedés ezen erényeket birtokló hősök s az őket megbecsülő kor felé. „Koboz igen illik katonák karjaiban” - mondja az utolsó sor, a vitézek hangszere tehát ez s a hadiélet jelen helyzete idézi elő a melankóliát, a rezignáció keserűségét, az csal könnyeket a „szép száraz szemekbe”. Önkínzó vívódás, tűnődés és töprengés lett a kóborlókká züllött katonák sorsa. Az egzisztenciális alap megroppanásából adódó hangulati komorság filozofikus távlatot is felvillant: a lemondás, a nosztalgia a korban divatos lipsiusi neosztoicizmus irányábas hajlítja a magányosan tépelődő egyéniség gondolkodását. Mivel a szerző ismeretlen, nem tudhatjuk, rendelkezett-e filozófiai műveltséggel, az viszont szembetűnő, hogy a vers hangulata több ponton mutat rokonságot a sztoa Európa-szerte újjáélesztett eszmevilágával, amely Rimay poézisét is erősen áthatotta.

Míg Balassi a magyar végvári élet virágkorának vitézeszményéről szólt, addig tanítványa — sa XVII. század elejének közköltészete - a kései reneszánsz csalódottságát fogalmazta meg a vitézi virtussal kapcsolatban is. A tizenöt éves háború során azonban újra kellett gondolni a vitézi rend helyzetét, az új tapasztalatok s új kihívások ezt egyre sürgetőbben követelték meg. A kiábrándultság hangja mellett megjelent az új vitézeszmény megfogalmazásának igénye, s ez a század elejétől kezdve erősen felekezeti jelleget öltött.

207