Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Hegyi Klára: Számítások a hódoltsági török várak haderejéről
a Telekessy-jelentés szerint a portyázó csapatot összeállították, 1552 lovas várkatona és kb. 600 szpáhi és kísérőjük (dzsebelüjük) szolgált: ha tehát minden állományban lévő katona elkísérte a füleki béget, 2100-2200 regisztrált katona vonult ki vele. A budai vilájet 1558-as zsoldlistájából pontosan összeszámlálható, hogy a kazai csatában az érintett várak katonái közül legfeljebb 137 lovas halt meg vagy esett fogságba.6 A várháborúk sikert alig, vereséget annál többet hozó évtizedeiben a főkapitány jelentése valószínűleg felnagyította a győzelmet és a számokat. De a regisztrált török katonák biztosra vehető és a jelentés bizonytalan adatai közötti óriási eltérést nem szabad pusztán a győztesek túlzásainak tulajdonítanunk. A portyán az állásra váró, éppen az ilyen rablókalandokból élő katonák is minden bizonnyal jelen voltak; de annak becsléséhez, hogy a háromezer fős eltérésből mekkora rész illeti őket, semmilyen kapaszkodó nem áll rendelkezésünkre. Jelenleg tehát — elsősorban Fodor Pálnak köszönhetően - sokat tudunk már az állásra váró katonaelem eredetéről, céljairól és az államhoz fűződő kapcsolatáról, nagyságáról és számáról azonban semmilyen biztos kiindulóponttal nem rendelkezünk. Ezt a két, a regisztráción kívül álló társaságot talán nem is indokolt szétválasztani. A magas rangúak kíséretének csak egyik, talán kisebb része állt állandó emberekből, akik az állomáshelyüket sűrűn cserélgetni kényszerülő patró- nusokat vándorújukon elkísérték, nagyobbrészt éppen az állásra várókból, akik magas pártfogók szolgálatában igyekeztek üres állást vagy birtokot találni. A két csoport minden jel szerint részben fedte egymást. Számok után kutatva a regisztrált katonasággal érünk biztosabb, de foltokban elaknásított terepre. Az 1560-as évektől a század végéig a budai vilájet összes szandzsákjából maradt — néhányból több is - olyan lista (tímár-defter), amelyből a területen birtokos szpáhikat tudjuk összeszámlálni; a temesvári vilájetből kevés ilyennel rendelkezünk. Ezek alapján pontosan megállapítható, hogy a defter évében az adott szandzsákban kiosztott szolgálati birtokokról hány szpáhi vonult hadba, az időben közelesők összesítése pedig az egész budai vilájet szpáhi haderejét adja ki. Ezt a kategóriát azonban nemcsak maguk a birtokosok adták, hanem azok a kísérő lovas katonák és (valószínűleg szintén fegyverforgató) szolgagyerekek is beletartoztak, akiket a birtokosok jövedelmük nagyságához igazodó számban voltak kötelesek felfegyverezni és a hadjáratba magukkal vinni. Az aknamező ott kezdődik, ahol ezeket a kísérő katonákat, az ún. dzsebelüket kezdjük keresni. A szultáni törvények ugyan aprólékos gondossággal meghatározták a katonaállítás szabályait, a néhány fennmaradt mustra azonban azt mutatja, hogy a kísérők kiállításának tényleges gyakorlata nem követte szigorúan az elvi szabályozást. A szabályok és a gyakorlat ellentmondásait is Fodor Pál próbálja kibogozni7. Amíg a sok küszködéssel járó munkájának nem ér a végére, addig azzal 109
