Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

R. Várkonyi Agnes: Hagyomány és korszerűség

lyan, Toybee után újabban az európaiság egyik legszebb kritérumánk tekinti a francia Jean-Baptiste Duroselle és az angol Davies Norman. Mennyi része volt ebben Magyarországnak és a magyarországi társadalomnak? Szinte tudományos közhely, hogy tárgyszerű választ adni erre a végvárrendszer története nélkül nem lehet.

A múlt század első professzionális történész-generációja ezzel tökéletesen tisztában volt. Nagyon fontos kezdeményezések történtek, hogy az akkori tudomány legjobb színvonalán rekonstruálják a magyar végvárak történetét. Az Akadémia 1847. évi felhívása az építészeti emlékek számbavételére és gondozására a következőkkel indul: „ Míg más nemzetek múltjuk ereklyéit ... nagy gonddal, magányos, egyesületi és országos költséggel fenntartják, megőrzik, megújítják ... a művelt világgal közük ... addig mi hidegek ... a múlt emlékei iránt, azokat is miket elmúlt századok viharjai megkíméltek, lelketlenül vagy észre sem vesszük, és legjobb esetben az idő pusztító fogának, semmit sem téve zsákmányul engedjük, vagy magunk elveszesztjük,a legtisz- tesebb romokat széthányatjuk, hogy uj házaink néhány kővel olcsóbban épüljenek.” 1855-ben ugyancsak az Akadémia nagyszabású forráskiadás tervet készít Wenzel Gusztáv, Szalay László, Rómer Flóris, Salamon Ferenc, Károlyi Árpád és mások koruk tudományának követelményei szerint jelölték ki a feladatokat. S ugyanakkor az osztrák történetírás különösen V. Károly és főleg Ferdinánd pénzügyeire és hadikiadásaira vonatkozóan sok, a magyar végvárrendszerre vonatkozó forrást és szempontot tárt fel.

Acsády Ignác Végváraink és költségeik a XVI és XVII. században címmel közreadott, újabban sokat idézett és közismert tanulmányában a végvárak történelmi jelentőségét úgy fogalmazta meg, mint "az európai világnak, az egész polgárosodásnak" tett szolgálatot. Munkája kiindulásául szolgálhatott volna elvi és módszerbeli követelményeket érvényesítő, átfogó igénnyel a részproblémákat kidolgozó munkának. Elkészült néhány igényes mű, de tudományos iskolákat jellemző kutatás nem alakult ki.

Miért szakadt meg, vagy vett más irányt ez a folyamat? A másod- és har- madvirágzású romantika felfogását jól ismerjük. Tudjuk, bezárkóztak egy a kisajátított és egyedülvalónak mondott és nemzeti hagyomány fedőnévvel ellátott nézet szűk bástyái közé. Hogy milyen váltókon át rekesztődött ki ezzel Magyarország az egyetemes történelemből, arra Pauler Gyula töprengéseiből idézek: „a nyugat konstituciói és eszméi hozzánk csak évszázados elmaradással érkeztek, s ennek az elmaradásnak köszönhetően tartottunk meg sokkal többet nemzeti sajátosságainkból, sokkal inkább kelet népe maradtunk, mintsem maradtunk volna, ha az európai eszmék inváziójukban egész erejükkel lépnek fel körünkben.” Erről hosszú és elhúzódó vita folyt, bekapcsolódott s a fiatal Tagányi Károly is „ha ez így lenne, azt jelentené, hogy minden csupán a véletlentől függene — amit (t.i. a véletlent) Voltaire és Vicotól kezdve any10