Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Hegyi Klára: Számítások a hódoltsági török várak haderejéről
delmük nagysága szerinti számban felfegyverezni és a háborúba magukkal vinni. A hódoltsági török katonaság két további csoportja ritkán jelenik meg az írásos anyagban. Közös jellemzőjük, hogy - nem húzván a kincstártól jövedelmet — nem szerepelnek az állami adminisztráció kimutatásaiban (abban a pillanatban, amikor regisztrált állami alkalmazottá válnak, átlépnek az első két kategória valamelyikébe). Ebbe a két csoportba a tartományi elit - a begler- bégek (pasák), a szandzsákbégek és a magas rangú tisztek - személyes kísérete tartozott, illetőleg azt az állományon kívüli katona tömeget soroljuk ide, amelyik a regisztrált katonaság soraiba törekedett. Megüresedő zsoldos állásra vagy birtokra várt, és hogy igényének nyomatékot adjon, meg hogy megéljen, különböző hadi vállalkozásokon, zsákmánnyal kecsegtető portyákon mutogatta vitézségét. A hódoltsági török vezető réteg kíséretéről Dávid Géza archontológiai kutatásai hoztak felszínre adatokat. 1574-ben Szokollu Musztafa budai pasa azzal az indoklással ajánlotta jövedelememelésre a szigetvári béget, hogy „hasznavehető embereket és lovakat tart, (s maga is) hasznavehető, tapasztalt veterán”. A történetíró Pecsevi pedig így jellemezte Alit, aki négyszer viselte a gyulai szandzsákbégi tisztet: „Mindenkor hét-nyolcszáz embert tartott magánál, és kapujánál nagyon híres, igyekvő emberei voltak. Olyan vojvodái voltak, akik negyven-ötven, sőt hetven-nyolcvan lovat és embert tápláltak.”2 A Haditanács számára 1577-ben készített jelentés, amely a hódoltság egész török haderejét igyekezett felmérni, a Buda alá tartozó szandzsákokban összesen 1972 emberre tette „a pasa, a bégek és a vajdák házanépét”.3 Ez a kategória, a „bégek kísérete”, bizonyosan több ezer embert számlált. Ahhoz azonban, hogy akár egyetlen időpontban nagyjából a hódoltság egészéről számokban kifejezhető információk kerüljenek elő, elképzelhetetlen szerencse kell. Az állományon bármilyen okból kívül álló, állásra váró katonaelemnek Fodor Pál eredt a nyomába. Ő önkénteseknek nevezi e reménybeli katonákat. Gondosan számba vette kapcsolataikat az állammal, felmérte, hogy kikből verbuválódtak, pályafutásuk során honnan indultak, hova igyekeztek és mire vihették.4 Számuk, tömegük azonban megfoghatatlan, hiszen ennek a csoportnak is csak az a része jelenik meg az írott forrásokban, amelyik célhoz ért, azaz kikerült a csoportból. Nem kétséges: ebben az esetben is tömegről van szó, de hogy mekkoráról, legfeljebb csak sejteni lehet. A tippelés nehézségét egyetlen példán szeretném bemutatni (többet nem is ismerek). 1558. október 13-án Telekessy Imre felsőmagyarországi főkapitány, Bebek György és Székely Antal a Sajó menti Kazánál tönkre vertek egy nagyobb, a füleki bég vezérletével portyázó török csapatot. Ferdinándnak küldött jelentésükben ötezer törökről beszéltek, akik közül négyszáz menekült meg.5 Ebben az időpontban azonban azokban a szandzsákokban és várakban, amelyekből 108
