Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)
Nagy László: A magyar végvári katona és a természet
túlnyomórészt lengyel szolgálatba, katonáskodni.44 Ezek zöme a végek népéből került ki. Igaz, ugyanakkor maradt itthon is az egész századon át fele számú szabad harcos,45 de ezek értéke erősen lecsökkent a XVI. századi magyar katonaságéhoz viszonyítva. Csökkenő harcértékű , lerongyolódott katonának valahogyan más lett a viszonya az őt körülvevő természethez is. A változást a magyar végvári hadinép életét szorgosan búvárló Takáts Sándor úgy fogalmazta meg: a végvárakban a régi lelkesedés helyett „a nyomorúság és a bánat ütött tanyát.“ Költői szépségű sorai szerint, ha a végházakból időnként kijöttek a megfogyatkozott számú csapatok, legtöbbször nem vitézi próbákra jártak, „nem a hímév utáni vágy hozta ki őket a mezőre, hanem az éhség és a nyomorúság.“46 Hasonlóan ír erről a Takátsétól alapvetően eltérő történetfeldolgozású Szekfű Gyula is, amikor a XVII. századi történelmünket tárgyalva megállapítja: „a végvári dicsőség utolsó foszlányai is leszakadoznak e pusztulásnak kitett, mindenkitől elhagyatott katonákról, Balassi Bálint társainak friss harci kedve már emlékezetében sem él többé, s a rendi alkotmány fejlődése egybeesik a magyar hadiszellem, a magyar vitézség váratlan elha- nyatlásával.“47 Jóllehet e megállapítások helytállóságát számos egykorú katonaének vagy prózai írás is alátámasztja,414 ennek ellenére, a másfél évtizeddel ezelőtt megjelent szintézisemben alapvetően szembeszálltam a megállapítások igazával. Azt ugyan elismertem, hogy jelentős változások mentek végbe a XVII. században a magyarországi végvári katonaság gazdasági, társadalmi, politikai helyzetében és harcértékében, ennek ellenére tagadtam, hogy joggal lehetne beszélni a végvári dicsőség hanyatlásáról ebben a században: „Nem a végváriak lettek kevésbé bátrak vagy kevésbé önfeláldozó katonák, - írtam — hanem az egész magyar nemzet került még jobban a történelmi haladás perifériájára, ami törvényszerűen kihatott e katonaréteg európai súlyának és jelentőségének alakulására is.“49 Másfél évtized múltán több kérdésben változott az én véleményem is. Kutatásaim rádöbbentettek azok igazának elismerésére, akik szerint a Magyar Királyság 1526 után csakis a Habsburg Birodalom keretében maradhatott fenn.50 Ebből törvényszerűen az következik, hogy a magyar hadtörténelmet vizsgálva foglalkoznunk kell azokkal is, akik négyszáz éven keresztül megmaradtak a „koronás magyar királyok“ hűségén még akkor is, amikor a magyarság változó nagyságú része Habsburg-ellenes harcot vívott.51 Ha történetírásunk és hadtörténetírásunk eljut majd odáig, hogy minden provinciális, hungarocentrikus szemlélettel szakítva kutatja és értékeli az 1526 utáni történelmünket, akkor majd torzításoktól mentes hiteles, objektív képet kaphatunk ezen századok magyar hadinépéről is.52 81
