Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)

Nagy László: A magyar végvári katona és a természet

miként majd mindegyik e korban élt poétának az írásban, itt is szinte törvényszerűen föltűnik e dús tájat védő hős katona: „S hadd szóljak arról, mily hadimén viszi/ repülve gyorsan harcba a büszke hőst,/ s míg Mars terén küzd ez, csatázik ott lova is...“ S miután ismét dicsőíti a hallal teli folyókat, a finom erdei mézet, a bőven termő gyümölcsfákat és gyönyörű tájat, ismét a katonákra tér vissza a gondolata: „S mily férfiak, mily emberek élnek itt?/Igaz csatákban hulltak idők során...“ S a tizenötéves háború derekán ugyancsak bizakodó, amikor ezeket írja“... bár, jaj, pogány lator bitorló,/ dúlja csodás, gyönyörű vidéked./ Elűzi Isten nagy keze a gaz/ pogányt, ne ártson néked a szörnyeteg/ török, s a hun majd gazdagulva/ lel pihenőt e szelíd mezőkön.“41

Rendkívül elgondolkoztató, hogy mikor még a tizenötéves háború idején is nemcsak gazdagnak, de győzelemre érettnek is festik a költők Magyarországot és annak lakóit, miért tör elő a legnagyobb kétségbeesés a lelkűkből éppen a Habsburg-kormányzattal szemben győzedelmes Bocskai szabadságharc idején és a bécsi béke után? A Rimay János költészetében bekövetkezett ilyen változásról külön tanulmányban szóltam, arra itt csupán utalni kívánok. Ám például kevésbé ismert Filiczki János református felvidéki tanár XVII. század első évtizedének a végén vagy a második évtizedének az elején kelt verse, amelyben így kesereg Magyarország helyzetén: „Fölségem hova tűnt/ Hova tűnt el a régi dicsőség?“ „Trónom - s földemből mostan magam is kivetődtem/ s ájultan heverek; fegyver pusztítja ki népem,/ gömyedezik más rész ellenséges rabigában.“ A költő képzeletében a természet együtt gyászol a magyarsággal: „Meg sose szűnő könnyárt miért viszel Ung? Duna habja,/ miért futsz bús tájon? S nyög, tisza, áradatod?/ Száva, milyen kín mar, s téged gyors Dráva, milyen gond...“42 Az egykorú költői és prózai források egyaránt arról tanúskodnak, hogy az akkor élők Mohács és a török hódítások ellenére a XVI. századot tekintették a magyar dicsőség korának, e század utolsó harmadát Erdély igazi „aranykorának“ és az elkövetkező seculumot pedig a „magyar romlás“ századának. Ha összevetjük egymással Pierre Lescalopier 1574-es és Johann Dietz 1686-os leírását, akkor már ezekből elénk tűnik e különbségtétel megalapozottsága és jogosultsága.43

Más kérdés, hogy a Magyarországot védő hadinép számára mit jelentett ez a változás a hazához,valamint a természethez fűződő kapcsolatában? Vajon a kiábrándultság és a reményvesztettség általános érzése hogyan hatott a magyar katona érzelem- és gondolatvilágára? Azt tudjuk, hogy a XVII. század első évtizedeiben több, mint negyvenezer magyar hagyta el hazáját és ment el,

80