Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)
Nagy László: A magyar végvári katona és a természet
Magyarországon és Erdélyben 1660-1665 között, majd a XVII. század kilencvenes éveiben, amihez tífusz, himlő, vérhas és más epidémiák is társultak, így például az egész korszakot átszövő „francuz nyavalya“. A lakosságnak több mint tíz százalékát magával ragadó pestisjárvány dúlt hazánkban a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben is.35 A török hódoltság-kori Magyarország viszonyaira általában ráillenek Ady Endre sorai: „Fagyos lehellet és hullaszag/Száll ott minden virág felett./ Elátkozott hely.“ Ám vele összecsengőn mondták, érezték a végek katonái a folytatást is; „Nekem: hazám/ A naptalan Kelet.“36 Vajon miért tekintette védelmezni érdemes hazájának ezt a mostoha természeti és társadalmi körülmények közé került országot sok olyan magyarországi magyar és nem magyar etnikumú lakos is, aki élhetett volna máshol is? Olyanok, akik nyugati városok egyetemeiről, jobban fizetett külföldi katonai zsoldos szolgálatból tértek haza nyomorogni, küszködni, naponta harcolva élni; a szinte soha nem csituló háborús zaj, a íoldbevájt kunyhók, fűtőiéiben lévő mindennapok sivár, kisszerű magyar világába. Ám feltehetnénk azt a kérdést is, hogy - ellentétben a balkáni országok lakóival - miért csupán elenyésző számú magyar katona állt török zsoldba, ahol pedig - ellentétben a magyarországi végvárakkal - az esetek többségében pontosan fizették a katonákat és gondoskodtak is róluk?37 E magatartásnak az okát végsősoron számos gazdasági, társadalmi, politikai és érzelmi tényezők összességében találhatjuk meg. Ezek közül egyik, de korántsem elhanyagolható tényező volt a töröktől meg nem szállt Erdély és a Királyi Magyarországi természeti szépsége, ami a békésebb időszakokban a természeti kincsek bőségével is párosult. A hazánkban vetődő külföldiek évszázadokon át többnyire csak ma- gasztalólag szóltak hazánk természeti szépségéről és gazdaságáról, nem csupán „nemzeti nagylétünk“ századaiban,38 de a török hódoltság korának békésebb periódusaiban is. Híven dokumentálja ezt az 1574-ben a Török Birodalmon keresztül Erdélybe, majd a Királyi Magyarországra utazó francia lovag, Pierre Lescalopier magyar nyelven is megjelent útibeszámolója. Amikor Erdély déli határát árlépve Brassóba ér, arról azt írja: „Olyan szép, hogy azt hittem, Mantovába érkeztem.“ Hasonlóan dicséri a többi erdélyi várost is, az arany- és higanybányákat, a gyulafehérvéri fejedelmi palotába messziről egészséges vizet hozó vezetéket, s örömmel fedezi fel az épségben fennmaradt római-kori feliratokat. Kolozsmonostorról elmondja: „Olasz bérlői jól tartottak bennünket világos vörös borral. íly fajta szőlő azonban innen 78
