Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
R. Várkonyi Ágnes: Környezet és végvár (Végvárrendszer és a történeti ökológia kérdései a 16-17. századi Magyarországon
dalom megoldásokat választ és dönt.4 Kialakult a 19. századi fejlődésfogalom jól ismert vulgáris változata. Eszerint az előrehaladás nem más, minthogy az ember leküzdi a természet erőit, a fejlődés hosszú folyamata valójában győzelemsorozat. így jut el az ember a mítoszoktól a rációig, a kiszolgáltatottságból oda, hogy - vélték - uralkodik a természet felett. Történetírói iskolák munkáját határozta meg az a felfogás, hogy a természeti környezet befolyása a civilizáció előrehaladtával csökken, a fejlődés és a természet korlátozó hatása fordított arányban van egymással, különben is a természet jelenléte a történelemben annyira lassan érvényesült, az ipari forradalom után pedig már nem volt tényező, hogy a társadalmi és a gazdasági folyamatokat nem befolyásolta.5 A közvélemény szintjén pedig általános hiedelem lett, hogy a természet visszavonulásra kényszerült a „diadalmas”, az „óriássá lett ember" előtt. Tudatosan használom a mesterségesen felfokozott önbizalom romantikus kifejezéseit, jobb híján a romantikus naturalizmusnak nevezhető felfogás mára muzeális, ismeretterjesztő szókincsét. A tudományos vizsgálatokat ez annyiban befolyásolta, hogy nem fordítottak különösebb gondot a természeti adottságokra, mivel úgy vélték a természet átalakításának ez a folyamata a régi évszázadokban rendkívül lassú volt, visszafogottan zajlott, közvetlenül nem befolyásolta az elmúlt évszázadok fejleményeit. Időközben viszont a szaktudományok megfigyelései - a néprajz, régészet, gazdaságtörténet, éghajlat-, erdészet-, életmódtörténet, a demográfia, a vízügy múltja, az etnobotanika, etnomedicina, a geológia, az agrártörténet, a művészettörténet - több oldalról aláásták a természeti viszonyokkal nem, vagy nem kellően számoló felfogást. Néhány évvel ezelőtt pedig, amikor a „hogyan lett az ember óriás” teória, a természet legyőzésének meséje látványosan összeomlott, ezek a szaktudományi eredmények nagy lendülettel indíthatták útjára azonnal, szinte teljes fegyverzetben, a történeti ökológiát. Ezek tették lehetővé, hogy megfogalmazza az eddigiekhez képest gyökeresen ellentétes válaszát az ember és a természet viszonyáról: a régi évszázadokban az ember együttműködött a természettel. Mi okozta a hirtelen változást, a „szikraátütést”? A holtra szennyezett Rajna? Csernobil? A savas esők? A vízlépcsők környezeti katasztrófája? Vagy a makrovizsgálatok hűvös látlelete, hogy az őserdők irtása a Föld tüdejét pusztítja el? Ez a jövő század historiográfiája. Nekünk az a dolgunk, hogy tudomásul vegyük, környezetünk a történettudomány tárgya lett.6 Ma már az ókortól a felvilágosodásig, a keresztény kultúrától például az arab, vagy a mohamedán világ természetismeretéig az emberiség egész 8
