Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Domokos György: A várak jelentősége és a császári seregek ostromtechnikája a felszabadító háborúban
nem hagyhatók figyelmen kívül azok a tapasztalatok sem, amelyeket Kandia védelménél szereztek a velenceiek a két évig tartó török ostrom alatt 11667-69), mivel azok szervesen beépültek az európai hadművészetbe.4 Az új típusú ostromtechnika megjelenése a császári seregek eszköztárában önmagában nem módosította a várak szerepét. A magyarországi hadszíntéren ekkor már másfél évszázada főként a két szemben álló végvárrendszer között zajlott a küzdelem; megyényi területek birtoklása függött az egyes várak hovatartozásától. Ez a felszabadító háború idején sem változott, sőt, nézetem szerint, a fontosabb erősségek elvesztésével együtt járó területveszteség a korábbiakhoz képest nagyobb mértékűvé vált.5 Ez persze főként a törökökre nézve érvényes, minthogy a császáriak esetében jóformán „csak” Belgrád feladásának lett hasonló, igaz, nagyon súlyos következménye. Mindennek magyarázatát főként abban látom, hogy a háború jellegében itt is alapvető változások történtek. A két végvárrendszer egymás elleni önálló akcióinak jelentősége összességében csökkent, nagyobb szerepet kaptak a mezei hadak. Különösen igaznak vélem ezt a császári és birodalmi seregekre vonatkozóan, amelyek részben, vagy egészben, de állandóan a hadszíntéren tartózkodtak6 és ellenfelükkel szemben komoly, mindenekelőtt harcászati fölénnyel rendelkeztek.7 Ennek eredményeképpen nyílt csatákban rendre vereséget mértek az oszmán erőkre. Másfelől úgy tűnik, a török végvárrendszer néhány kulcsfontosságú, jelentős őrséggel ellátott erődre támaszkodott csupán, amelyek a hozzájuk tartozó elővárakkal együtt nagy területeket oltalmaztak.8 E területvédő feladatuk fontosságát a megfelelő török mezei sereg hiánya tovább növelte. Ehhez járult még, hogy földrajzi szempontból a török végvárrendszer több- helyütt határterületeken húzódott, így az egyes várak elvesztése mást jelentett egykor a magyaroknak, és mást jelentett az adott pillanatban a törököknek.9 E tényezők alapján úgy vélem, hogy a török erősségek, a háború jellegének megváltozása ellenére, a hódoltság biztosítása szempontjából nem vesztettek jelentőségükből. Végsőkig való védelmük több esetben lassította, vagy lassíthatta volna a hódoltság felszámolását. A császári és birodalmi seregek fölénye az alábbiak tükrében még kézzelfoghatóbbá válik. Előfordult ugyanis, hogy a török védők, bár a formális ostrommal szemben még kitartottak, a felmentő sereg vereségének hírére (!) feladták a várat (Verőce, 1684. július 25., Szeged, 1686. október 23.). Ugyancsak az előbbiek tették lehetővé, hogy a szövetséges seregek a tényleges ostrom véráldozata nélkül, csupán blokáddal is ki tudtak kapcsolni a harcokból néhány igen fontos török várat. Másképp 74
