Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Varga J. János: A nyugat-magyarországi végvárak 1683 nyarán
kájával ugyanis jól egybevágott a császár elleni török háború. A „legkeresztényibb uralkodó” diplomatái érzékeltették a fényes Portán, hogy a törököktől megtámadott Lipótnak Franciaország semmiképpen nem nyújtana segítséget, ellenben védelmébe venné a Lengyel Királyságot, ha az oszmán hatalom ellene fordulna. A francia diplomácia kezére játszottak Thököly Imre 1682-es katonai és politikai sikerei is, amelyek eredményeként felső-magyarországi fejedelemségének nyugati határát a Garamig tolta előre, s amelyek azzal a reménnyel töltötték el a konstantinápolyi hatalmasokat, hogy egy nyugati irányba indított támadás a királyi Magyarországnak még I. Lipót császár uralma alatt álló részét is birtokukba juttatja. Bécs az utolsó pillanatig a konfliktus elkerülésén fáradozott, ezért 1682 elején a szultáni udvarba küldték Sylvius Aeneas Caprara tábornokot azzal az utasítással, hogy „akármilyen kondíciók alatt a török Porta elméjét csendesítse meg”. Caprara nemcsak értékes ajándékokat vitt magával, hanem felhatalmazást is annak közlésére, hogy a vasvári béke (1664) meghosszabbításáért a császár évi adót fizet a szultánnak „honorárium” címén. A császári követ azonban látta a birodalom központjában folyó háborús készülődést, s jól ismerte a törökök indítékait is, amelyeket május 12-én kelt levelében ekként foglalt össze a bécsi udvar számára: 1. A törököknek szükségük van az állandó háborúra, 2. a helyzet kedvező, mert a magyarok (ti. Thököly és hívei) a törökök oldalán fognak harcolni, 3. Kara Musztafa csak háborúval képes megerősíteni ingatag helyzetét, 4. a hadi előkészületekkel nagyon előrehaladtak, nehéz lenne a vállalkozást lefújni.2 A generális nyilván tudomást szerzett a török vezetők augusztus 6-án lezajlott tárgyalásáról is, ahol az 1683-as nyugati hadjárat mellett döntöttek. Októberben egy a béke minden reményétől megfosztott követ küldte üzenetét a császárnak Bécsbe: „ha erem minden lüktetésével egy-egy levelet írhatnék, csakis azt mondanám mindig és mindig, hogy Felségednek nem marad hátra más, mint a kardhoz nyúlni... Semmi kilátás a békére.. .”3 IV. Mehmed szultán 1683. február 20-án hivatalosan is deklarálta a Lipót császár elleni háborút. A Drinápoly melletti Csukur-csajri (Gödrös rét) nevű tágas mezőn gyülekeztek az oszmán csapatok, ahol háromlófar- kas hadijelvény lengett a kora tavaszi szélben, jeléül annak, hogy maga a szultán, minden muszlim kalifája személyesen vonul a sereggel. Márciusban megszemlélte a hadakat, majd a hónap utolsó napján Kara Musztafa nagyvezírrel együtt elindult Belgrád felé.4 A Duna völgyében haladó törökök létszámát az egykorúak 250 000 főre becsülték, ami mindenképpen túlzottnak látszik. Valószínűbb, hogy 56
