Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Varga J. János: A nyugat-magyarországi végvárak 1683 nyarán
Varga J. János A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI VÉGVÁRAK 1683 NYARÁN 1682 késő nyarán a később Halleyről elnevezett üstökös bukkant föl az európai égbolton. Hatalmas fénye és kivont kardra emlékeztető hosszú csóvája aggodalommal töltötte el az embereket. Mint évszázadok óta any- nyiszor, most is baljós előjelnek, valamely katasztrófa közeli fenyegetésére utaló égi figyelmeztetésnek tartották. Jóllehet az üstökös és a földi dolgok rosszra fordulása között soha semmilyen összefüggés nem volt, 1682-ben a „hozzáértő” asztrológusok háborúról beszéltek.1 Jóslatukat azonban nem a közeledő fénycsóva, hanem a konstantinápolyi hírek sugallhatták: a Porta valóban nyugati háborúra készült. A Török Birodalom vezetőinek elhatározását több objektív tényező együttes hatása eredményezte. Mindenekelőtt a belső helyzet indokolta. A birodalom ebben az időben már korántsem képviselt akkora erőt, mint a 16. század első felében. A szultáni udvarban megforduló nyugati diplomaták jó ideje felhívták a figyelmet a hanyatlás jeleire: beszéltek a birodalmat gyengítő janicsárlázadásokról, a bizonytalan helyzetükkel elégedetlenkedő szpáhik harci erényeinek hanyatlásáról, a birodalom egyes részeinek elszakadási kísérleteiről és a nagy vérveszteséggel járó perzsa háborúkról. Mindezek ellenére akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy a Török Birodalom ereje megroppant volna, az oszmán hatalom még ebben az állapotában is félelmet keltett Európában. Egy-egy kimagasló képességű személyiség úrrá tudott lenni a nehézségeken, és össze tudta fogni a meglévő erőforrásokat: a birodalom mintegy harmincmilliós népessége szinte kimeríthetetlen embertartalékkal rendelkezett, és elő tudták teremteni a hadjárathoz szükséges pénzt is, remélve, hogy egy új háborúval kilábalnak a belső bajokból. A Török Birodalom 1681-ig a lengyelekkel, majd Oroszországgal háborúzott, de a Fjodor cárral húsz évre megkötött radzini béke újra felszabadította hadipotenciálját. Kara Musztafa nagyvezír ekkor a nyugat-európai terjeszkedést tűzte ki célul, nem kevés ösztönzést nyerve XIV. Lajos hajlékony diplomáciájától is, amely mesterien időzített üzeneteket közvetített IV. Mehmed szultánhoz. A francia király Rajna menti hódító politi55
