Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Nagy László: Várad szerepe a Partium és Erdély életében a 16-17. században
termő szőlőkben. A lakosok már a 16. században többnyire tehetős kereskedők voltak — Szamosközy megfogalmazása szerint „emberségesek, értelmesek és mozgékonyak, asszonyaik gyönyörű szépek”. Ez utóbbi jelenség - amit különben Szamosközyhez hasonlóan Ady is kiemelt - nyilván annak volt köszönhető, hogy a várost többfajta etnikum lakta, amelyeknek egészséges keveredése jótékonyan hatott a nők küllemére is. A város közepén emelkedő tágas várról Szamosközy elmondja, hogy azt szilárd bástyafalak teszik erőssé és kívül még árkok is védik. Az erősséget a 16. század közepén, amikor Erdély egy időre I. Ferdinánd magyar király majd német-római császár birtokába került, „Badagira Oktáv császári építész formálta olyanná, hogy szinte minden eshetőség ellenében megvívhatatlan”. Öt bástya fokozta a vár védelmi képességét: az alacsony volta miatt Csonka-bástyának mondott; az Aranyos-bástya, amely a rajta levő aranyozott Báthory-címerről kapta a nevét; a Veres-, vagy más néven Nagy Tamás-bástya, amely a Velencének nevezett vizenyős talajú külvárosra néz; a negyedik a Király-bástya, amit János Zsigmond építtetett; a nyugati bástyát pedig Földvárnak hívják.2 Az I. Ferdinánd által kezdett, s János Zsigmond, a Báthoryak, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György által folytatott erődítési munkálatok arról tanúskodnak, hogy e vár stratégiai fontosságát mind a bécsiek, mind a gyulafehérvári fejedelmi udvar urai idejekorán fölismerték. Utóbbiakkal kapcsolatban fölmerülhet a kérdés: vajon az ő számukra milyen stratégiai fontossága lehetett Erdély nyugati kapujának? Hiszen a fejedelemségtől nyugatra elterülő területek ugyanúgy török uralom alá tartoztak, miként a török vazallus Transsylvánia! Miért kellett hát az erdélyi fejedelmeknek egy török területről indított támadástól félniük? Hiszen Várad, egészen az 1598-as ostromig nem volt olyan oszmán támadásoknak kitéve, mint a királyi Magyarország végvárai. 1598-ban is azért került sor török ostromra, mert a vár akkor ismét a Habsburg-uralkodó, Rudolf császár és magyar király kezén volt, s tőle akarták a törökök megszerezni. 1606-ban azonban Várad visszakerült a török vazallus erdélyi fejedelmek birtokába, akik mintegy fél évszázadon keresztül mondhatták magukénak országuk e nyugati kapuját. Ilyen körülmények között némileg különösnek tűnik, hogy még a török fegyverekkel Erdély fejedelmi székébe ültetett Bethlen Gábor is így írt kevéssel trónra kerülése után sógorának, Rhédey Ferenc váradi főkapitánynak: „Mi nékünk Váradra ha lehetséges volna, nem kü- lömb vigyázásunk lenne, mint magunk személyére.”3 Két esztendővel ezután pedig, amikor Homonnai Drugeth György felső-magyarországi főúr és erdélyi fejedelmi önjelölt kezdte fenni a kardját ellene, úgy nyilatkozott 38
