Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Lőkös István: A török veszély a 16-17. századi horvát epikában

kéziratos könyvből került elő, amely a fenti Marulic-szöveget (Tuzenje grada Hjerozolima) is megőrizte.14 Abban a városban, amelynek magyarországi kötődései Könyves Kálmán uralkodásától századokon át a magyar uralkodók fennhatósága alá került Dalmácia városai közt a legerősebbek voltak, s ahol a jáki templom mintája szerint építették meg a dómot, ahol

IV. Béla a tatárok elől menekülve oltalmat talált, s ahol Beriszló Péter, a török elleni harcokban elesett veszprémi püspök és horvát-szlavón bán született. A kódex, amelyben e terjedelmes versezet ma ismert egyetlen textusát Franjo Fancev megtalálta, két Marulic-költeményt is tartalmaz, ami viszont a kéziratos könyv spliti eredetére vagy legalábbis kapcsolatára utal. A Marulic-szövegek jelenléte a kódexben pedig már a Tengermellék (Primőrje) és Dalmácia városai (Senj, Zadar, Trogir, Split, Dubrovnik) közötti irodalmi és kulturális migráció intenzitását jelzi, amelynek ismeretében a Mohács-vers máris beilleszthető a 16-17. századi törökellenes hor- vát költészet kontextusába.

A háromszázharminchat tizenkét szótagos, belső rímes sorból álló ének expozíciója imádság, amelyben - kissé a Marulié-eposz, a Judit invo- catióját asszociálva - elméje megvilágosítását („razum prosvitli”) és az egek Urának kegyelmét kéri („podaj mi tuj milost”), hogy hűen elmondhassa „a magyar király siralmát és veszését” („Neka budu mogal izreci tuzenje, / kralja ugarskoga rasap i cviljenje.”) A keresztény hívőket pedig bűnbánatra és seregek toborzására szólítja, hogy ekképp toroltassék meg Lajos király pusztulása, „ki előttetek emígyen siránkozott” („ki ovako prid vami cvilio”).

A király siralmát, panaszát hosszan részletezi - információk sokaságát tudatva a kortárs közönséggel: a trónra lépést követően a török garázdálkodásának tényével kellett szembenéznie az ifjú Lajos királynak, aztán sereget gyűjteni, ifjú hitvesétől elbúcsúzni, táborba szállni, majd Isten oltalmának reményében a törököt megtámadni. Látni a felcsillanó reményt (vitézei a szultán sátoráig nyomultak), aztán a hadiszerencse fordultával, a főpapok, a bárók, a hadvezérek, a bánok, a hercegek s a fővezér, Tömöri Pál veszését a török ágyúk tüzében, majd seregei megfutamodását és megsemmisülését, hogy aztán maga is - lovában bízva-menekülni kényszerüljön. Golyótól sebzetten, vitézeitől s hadvezéreitől cserbenhagyva, koronáját veszítve ugrat lovával a mocsárnak, mely végül könyörtelenül elnyeli. Haláltusája közben - okkal - átkot szór az őt cserbenhagyó, egymást és Itália földjét pusztító keresztény uralkodókra, majd a halál pillanatában megbocsátva arra kéri Istent, ne hallgassa meg átkait, hanem egyesítse az európai kereszténységet, hogy megvédhessék szent hitüket.

361