Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Fenyvesi László: A temesközi-szörénységi végvárvidék funkcióváltozásai (1365-1718)
a temesi honort — „az Alsó Részben lévő tartozékaival”, vagy miként I. Lajos írja okleveleiben, a temesközi districtussal -, mely szintén egyértelműen jelzi e határvédelmi, katonai szempontból elsődleges fontosságú délkeleti határrégió különleges szerepét. A temesi comesi honor tehát mindenkor több vármegye főispáni tisztségét is magában rejtette, miközben a főispán egyúttal mindig katonaember volt, s elsődlegesen területi katonai kormányzóként működött, védte az ország délkeleti részét, majd 1479 tavaszától ő volt az egész Délvidék katonai főparancsnoka. Az a tény, hogy az uralkodók által kinevezett középkori megyésispánok - élükön a két legfontosabbal, a nyugati „kaput” ellenőrző pozsonyival, illetve a délkeletit birtokló temesivel - nemcsak polgári közigazgatási, bíráskodási, váruradalom-irányítói és más efféle, „békebeli" funkciókat láttak el, hanem egyúttal királyi castellanusként (várnagyként), katonai parancsnokként, a királyi várőrségek és a nemesi vármegyei bandériumok kapitányaként is helyt kellett állniuk, bármikor hadba kellett vonulniuk akár a király oldalán, akár az általa kinevezett, alkalmankénti királyi főkapitányok (supremus generalis, sumnus capitaneusok) mellett, régóta ismeretes a megyerendszert vizsgáló politikatörténészek, sőt némely hadtörténészek előtt is. Keserves csalódás éri azonban ama kutatót, aki például egy olyan nagy múltú, rangos szakfolyóiratban, mint a Hadtörténelmi Közlemények, akárcsak egyetlen önálló forrástanulmányt keresne a középkori megyésispánok sokrétű, egyre bővülő katonai tevékenységi köreiről, délen például az elvitathatatlan jelentőségű törökellenes határvédelmi szerepéről. Úgy tűnik, a forráskritikai alapokon nyugvó okleveles kutatástól némileg ódzkodó hadtörténészeink nem ismerték fel e probléma kellő súlyát és jelentőségét, jóllehet a megyésispán-hadvezérek - egyféle „katonabárók” - sorát többek között olyan ismert nevek fémjelzik, mint Toldié, Ozorai Pipóé, Hunyadié és Kinizsié. Sőt, bizonyos szempontból ide sorolhatjuk Szilágyit, Tomoryt, Kerecsényit és Zaberdinus püspököt, az Alsó Részek legutolsó királyi főkapitányát is, jóllehet, némelyikük hadikörzete - a magyar határvédelem fokozatos visszaszorulását, térvesztését, utóbb összeomlását követve - voltaképpen már kiszorult a Temesköz legszűkebben értelmezett (Ternes, Keve, Krassó, Torontál megyei) zónájából. A temesközi-szörénységi végvárvidék legszűkebb magvát képező Ternes vármegye comesei - akiket az eddig ismert első okleveles adat először 1325-ben említ megyéjük „capitaneus”-a gyanánt - nemcsak a megyésispánok szokásos katonai funkcióit látták el, hanem mindenkor eleget kellett tenniük a rájuk bízott terület speciális jellegéből - határvidék voltából, délkeleti „kapu” jellegéből - fakadó különleges, egyféle „határőrparancs240
