Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Csorba Csaba: A végvári rendszer néhány kérdése Északkelet-Magyarországon

nek a kor megkövetelte biztonsági elvárásoknak. Az épületek harcias külseje azonban inkább díszlet volt, mintsem valóságos erő kifejeződése.

Bár már a középkori okleveleinkben is gyakorta olvasható - közhely- szerű - kitétel, hogy veszély esetén a várak, illetve várkastélyok a környék lakosságának menedékei, valójában azonban ez a tetszetős megfogalmazás nem több írott malasztnál. A kis magánvárak és kastélyok nem menedékhelynek épültek, tömegek befogadására alkalmatlanok, tulajdonosaik eleve ki is rekesztették az uradalom népeit, leszámítva a fegyverforgatókat. Veszély esetén a falvak és városok népe három lehetőség között választhatott: meghódolt, ellenállt vagy elmenekült. Mindháromra jócskán volt példa e régióban is. A 17. században a török hódoltatás igen jelentős területre kiterjedt. Még a végvárak közvetlen környezetének települései is jobbnak látták, ha megfizetik a török adót (mely egyre növekedett), mert nem bíztak abban, hogy a végbeli vitézek hatékonyan és eredményesen képesek megvédeni őket a török adóztató akciók ellen.

Voltak, ahol megkísérelték az ellenállást, pl. Szikszó, amely 1577-ben és 1588-ban is sikerrel verte vissza - a végvári vitézek hathatós támogatásával - az adóztató-rabló török akciókat.4 A kisebb, leginkább védtelen falvak népe a menekülést választotta. Falvak egész sora, sőt mezővárosok is (pl. Muhi) pusztultak el végleg.

Ahhoz, hogy egy település megvédhesse magát, valamiféle erődítményre volt szüksége. Tekintettel arra, hogy a régió mezővárosai levéltárainak nagy többsége elpusztult, illetve hiányos, nemigen van adatunk arra nézve, hogy mely városoknak volt erődítménye, s melyeknek nem. Hiába keresünk a városok erődítésére vonatkozóan a megyék közgazgatási iratanyagában is nyomokat, nem találunk, még kevésbé a központi kormány- szervek levéltárában. Ezek a hevenyészett erődítmények (sánc, árok, palánk, sövény) építése és javítása nem feltétlenül jelentkezett a települések, a megyei és királyi igazgatás írásbeliségében. Aligha járunk azonban talán messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk azt az állítást, hogy valamennyi mezőváros, továbbá jó néhány nagyobb, a hadak útjába eső, jó fekvésű, „stratégiai jelentőségű” falu rendelkezett valamiféle erődítéssel. Ez azt jelenti, hogy a 2. sz. melléklet 18 településénél több volt erődített a régióban, talán kétszer ennyi is. Ahol lehetett, a vár melletti települést erődítették és a várhoz kapcsolták. így volt ez Ónod, Szendrő, valószínű Diósgyőr, Putnok, Sárospatak, talán Szerencs és Tokaj esetében is. Ezek közül jelentősebb védőművei csak Sárospataknak és Ónodnak voltak.5

Különálló képletet jelentenek a hajdútelepülések. A 17. században mintegy kéttucat ilyen kiváltságolt közösség létezett a régióban. Aligha

196