Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Csorba Csaba: A végvári rendszer néhány kérdése Északkelet-Magyarországon

mérkőzhetett a dunántúli és északnyugat-magyarországi fontosabb végvárakkal.

Az öt végvár (Ónod, Diósgyőr, Tokaj, Szendrő, Putnok) mellett a régióban (Borsod, Gömör, Abaúj, Torna, Zemplén vármegyék területén) a várak száma meghaladta a húszat. Valamennyi magánvár. Közülük jól kiépítettnek számított Sárospatak. Talán még Regéc, Szádvár és Kraszna- horka említhető, mint jelentősebb erősség. A többi középkori eredetű, kicsiny hegyivár (lásd 2. sz. melléklet). A lényeg annyi, hogy az öt végvár valamelyikének - vagy mindegyikének - elfoglalása után további várak egész sora állt készenlétben, hogy átvegye azt a szerepet a török feltartóztatásában, amit az addigi végvárak töltöttek be. A régió várai másfél évszázadon keresztül eleget tettek feladatuknak. Az öt „hivatalos” végvár közül a török lényegében egyet sem foglalt el, a kisebb erősségek közül is csak három (Dédes, Cserép és Gede) került oszmán kézre. E megállapítás árnyaltabbá tételéhez azonban feltétlenül hozzá kell tennünk azt, hogy igazán nagy nyomás a régióra csak a 16. század második felében nehezedett. Eger elfoglalása (1596) után Borsod és Gömör felé nagyobb hadjáratokat nem indított a török. 1604-től kezdve viszont e terület a 17. század nagyobb részében a törökkel szövetséges erdélyi fejedelmek kezén volt, ezért - bár a hódoltatási akciók nem szüneteltek -, várfoglaló hadj áratoktól a törökök tartózkodtak.

A várkastélyok száma lényegesen felülmúlta a várakét, meghaladta a félszázat (lásd 2. sz. mellékletet). Sőt okkal feltételezhetjük, hogy a szám ennél is nagyobb. A részben még ma is álló kastélyok falkutatása, ásatások (nagyon kevés várkastély megkutatására került eddig sor) és a további levéltári kutatás nem kevés újabb adatot eredményezhet. Különösen tömeges adatsorokat kaphatunk a kincstár számára készült összeírások sorozatából.3 A várkastélyok többsége még annyira sem volt komoly erődítmény, mint az elavult középkori hegyi, illetve vízi várak. A többnyire tornyos kastélyépületet szintén tornyokkal erősített fal és árok vette körül. Többezres, ágyúkkal rendelkező hadnak legtöbbje nem állhatott ellen akár csak egy-két napig sem. Rabló-, martalóchadak ellen azonban némi védelmet nyújthatott. A 17. században gyakori volt, hogy a várak aljában épültek várkastélyok, a kényelmetlenné váló hegyi sasfészkek helyett (pl. Zborón, Sároson stb.).

A nagybirtokosok számára egyre kevésbé volt vonzó olyan erődítményben élni, ahol a lakályosság szempontjait alá kellett rendelni a katonai érdekeknek. Keresték a békésebb vidékeket, s ott építették fel állandó lakóhelyüket, amelyet azért vettek körül védőfalakkal, hogy eleget tegye195