Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Csorba Csaba: A végvári rendszer néhány kérdése Északkelet-Magyarországon
A végvárak karbantartását, építését célzó jobbágyi ingyenmunkák (gratui- tus labor) felől hozott országgyűlési végzésekből kiderül, melyek voltak a kulcsfontosságú erősségek, s melyek nem. 1556-ban intézkednek e vonatkozásban először az országgyűlésen a régiót illetően. Az 1556:17. te. szerint a felső vármegyék feladata Eger erődítése. Az 1590-es évekig Eger mindvégig kiemelt helyet kap. Mellette az 1557:6. te. Kassához rendeli Szepes, Sáros, Abaúj, Ung, Zemplén és Torna vármegyét. 1559-től aztán folyamatosan intézkedik az országgyűlés e régió várairól. Eger mellett Diósgyőr, Szendrő, Ónod, Tokaj, Putnok az, amelyről leggyakrabban döntenek. Mellettük szerepel olykor Kassa, Sárospatak, Balog, Ungvár stb. (lásd az 1. sz. mellékletet). A felsorolásból látszik, hogy a terület várainak csak elenyésző hányada tartozott hivatalosan a végvárak közé, s ezek kaptak az országgyűléstől, a királytól, a megyéktől különféle támogatást. E várak története az országos kormányszervek levéltári anyaga, a megyék, a családok levéltári anyaga alapján jól kutatható, s történetük részleteiben többé-kevésbé feldolgozottnak számít.2 A főkapitányság központja nem vár, hanem szabad királyi város, Kassa, az egyetlen település, amelyet e tájon kőfal vett körül már 1526 előtt is. Védőövét jól kiépítették a 16-17. század folyamán. A török-magyar harcokban - mivel a végvidéktől viszonylag távol feküdt - tényleges katonai szerepet török viszonylatban nemigen játszott, török ostromló hadak sosem közelítették meg falait, csakúgy, mint a régió legerősebb várát, Sárospatakot. Kassa és Sárospatak, s az északkeleti vármegyék erősségeinek legnagyobb része nem is a török-magyar harcokban játszott szerepet, hanem a Habsburg-királyok ellen folytatott küzdelmekben, 1527-1711 között. Nem véletlen, hogy a váraknak csak kis hányadát nyilvánították hivatalosan vágvárnak. Ugyanis, ha a végvidéken fekvő valamennyi erősséget hivatalosan végvárként kezelték volna, akkor a kincstár költségvetését és a megyék hozzájárulását annyi kis részre kellett volna osztani, hogy az lehetetlenné tette volna a valóban kulcsfontosságú erősségek kiemelt ellátását. A pénzek és erők elaprózását sem az országgyűlés, sem a királyi kormányzat — érthetően - nem vállalta. Még így is egy-egy nagyobb építkezéshez több vármegye (olykor négy-öt) jobbágyainak ingyenmunkáját rendelték ki. S az eredmény bizony így is igencsak szerény. Diósgyőrnek korszerű védőöve nem épült ki. Putnok, Ónod, Tokaj is szerény erőt képviselt. A tervezetek csak tervezetek maradtak. Szendrő fekvésénél fogva is ezeknél jelentősebbnek és jobban kiépítettnek számított, de az sem 194
