Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Szántó Imre: A „vitézlő rend” megélhetésének anyagi forrásai Zala megyében a 17. században
béreltek szőlőt a Balaton-vidéken.34 A cserszegi szőlőhegyet megemlíti egy 1628. évi okirat.351654-ben pedig a tomaji „kőháton” szerzett több jobbágy egy-egy szőlőt 50 forintért.36 1698-ban Tomaj elöljárói mentek ki, hogy a „Kestel-tomaji határban levő Bükköd (ma Biked) nevű szőlőt” hegyvám alá fölvegyék.37 Zala megyében nemcsak Badacsony környékén, hanem már a középkorban a Zala vizének Türjétől le egészen Zalaapátiig terjedő mindkét oldalán végighúzódó dombvidéken és Keszthely környékén is élénk szőlő- termelés folyt.38 A szőlővel rendelkező lakosoknak lehetőségük volt arra, hogy a telkesgazdáknál szabadabban, kevesebb szolgáltatással boldoguljanak. Ha ugyanis nem laktak jobbágytelken, a szőlő után nem tartoztak robotolni. A szőlőhegyen „békességesen és minden szolgálat nélkül” lakhattak.39 A szőlőhegyek már a középkorban bizonyos önállósággal rendelkeztek azzal a településsel szemben, melynek határában feküdtek. Ebből alakult ki a hegyközség a maga törvényeivel.40 A forrásokból az derül ki, hogy a diási és a cserszegi szőlőhegyeknek is volt hegytörvénye a 17. században.41 Az 1696. évi portális összeírás adatai szerint általánosnak mondható, hogy a katonák (milites stipendiarii) a szőlőn kívül semmi saját földet (fundust) nem bírtak.42 Az összeírás arról tanúskodik, hogy a „vitézlő rend” gazdálkodásának „veleje” Zalában a szőlő- és bortermelés volt.43 A keszthelyi hajdúk szántóföldjeiket részben ideiglenes használatra (ad temporaneum usum), részben pedig zálogjogon (jure inscriptionali) bírták.44 Kovács Péter és társa keszthelyi tizedesek 1621-ben írják, hogy „senki közülünk hely földet nem bír, hanem az, melynek közülünk valami kevés vetése vagyon, annak földjét kit az uraktól, kit az jobbágyitól, nagy drága pénzen veszünk, azt is nagy drágábban szántattyuk meg s úgy éltünk.”45 A „vitézlő rend” megélhetésének anyagi forrásai sorában fontos szerepe volt a portyákból származó nyereségnek. Ezek a portyák, kirohanások általában egy-két ember halálával, néhány rab elhurcolásával és állatok elhajtásával jártak. A fizetetlen hadinép sanyarúságának enyhítésére egy mód kínálkozott: elvenni a hódoltsági néptől, vagy a töröktől, amit csak lehet.46 Török István, akkor szentgyörgyvári kapitány 1648-ban azt írja Batthyány Ádám főkapitánynak, hogy felmenne hozzá, „de hertelen nem lehet, mert az végbeliek, úgy mint sümegiek, keszteliek, szentgrótiak és az itt valók az segesdi (Somogy megye) marhákért akarnak menni”.47 A győri, szentgróti, sümegi, tapolcai, szegvári és tüskevári szabad hajdúk 1675 májusában mintegy 800-an összeverődtek, és megtámadták 149
