Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)

Szántó Imre: A „vitézlő rend” megélhetésének anyagi forrásai Zala megyében a 17. században

eladásra is. Böjt idején a halnak igen nagy kelendősége volt a végvárakban. Ezért a halbeszerzés a kiskomáromi kapitányok egyik fő gondját képezte. Érdekes, hogy a halat nem a Balatonnál, hanem a Dunánál, Tiszánál, esetleg a Szávánál vásárolták.26

Fontos behozatali cikke volt Kiskomárnak a só is. A véghely az erdélyi só fogyasztója volt, amit a törökök hoztak fel Szigetvárig vagy Szegedig, ott vásárolták tőlük a kapitányok. Feltűnő, hogy még Körmendre sem a közelebbi és biztonságosabb osztrák bányákból szállították a sót, hanem a szállításról a Batthyányak számára is a kiskomáromi kapitányok gondoskodtak.27

A török területek áruit a Batthyányak is a kiskomáromi kapitányok és vajdák segítségével szerezték be. Elég gyakori behozatali cikk volt a párduc- és tigrisbőr. Ezt a kapitányok, tisztviselők, de a Batthyányak is díszruhájukhoz keresték. Feldolgozott szattyán- és karmazsinbőrök is a törököktől érkeztek. Az aránylag élénk kereskedelem zömét nem hivatásos kereskedők bonyolították le, hanem alkalmilag mindenki kereskedett. Kiskomár a török áruknak az egész 17. század folyamán fontos beszerző és átmenő állomása volt. Köprüli Ahmed hadjárata azonban 1664-ben pontot tett Kiskomárom élénk kereskedelmének végére. A vár lerombolásával hadászati jelentősége megszűnt.28

Az 1530-1550-es évekből származó adó- (dica-) jegyzékek Keszthelyen mintegy 90—100 jobbágyportát tüntetnek fel, melynek népessége - Kova- csics József szerint - 1000-1200 fő lehetett. A 16. század végére a leégett és elhagyott házak száma 50 és 60 között ingadozott.29 Az állandó portyáknak kitett keszthelyi városlakók egy része a török becsapások elől menedéket nyújtó hegyvidékre húzódott. „Boldogult elődeink, hazánkat... dühöngve pusztító háborúkor a városból az országútban fekvő, látszatosabb helyről futottunk a kevésbé kinéző, és így nem oly veszélyes szőllejekhez” - emlékeztek vissza maguk a késői utódok is.30

A szőlőművelés a 16-17. században a Balaton környékén a biztonságot jelentő várak körül figyelhető meg jobban.31 Az egerszegiek „fegyveres kézzel” kapálták meg szőleiket.32 Minthogy a borfogyasztás jelentős volt, a szőlőművelés igen jól jövedelmezett. A bor ára a 17. századi árdepresszió korában sem szállott alá. A Balaton-felvidék lábánál elterülő terasz talaj- viszonyai kiválóan alkalmasak szőlőművelésre.

Gyenesdiáson az egyik pince mestergerendája a bevésett 1644. évszámot őrzi.33 Diás és Vonyarc hegyközség 1653-i törvényei arról tanúskodnak, hogy a helybeli „hegynépek” és „idegenek” (extraneusok) mellett „nemes és vitézlő renden levők”, meg a városi polgárok is birtokoltak148