Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Szántó Imre: A „vitézlő rend” megélhetésének anyagi forrásai Zala megyében a 17. században
generális a legszigorúbb fegyelemben (in severissima disciplina) tart bennünket”.5 Az éhező végváriak a várak környékén kénytelenek voltak önellátóan gazdálkodni.6 A mezőgazdasági termelésbe aktívan bekapcsolódni kényszerült végvári katonaság ezzel sokat vesztett harci értékéből.7 A kiskomá- romiak azonban, „legutolsóbb és végsőbb végházban lévén” nem tudtak bekapcsolódni a mezőgazdasági munkába, „nekünk - mint írják - sem aratásunk, sem gabonánk, sem szőlőhegyünk, akivel magunkat táplálhatnánk”.8 „Kiskomárnak sem profontja, sem szántóföldje, vagy vetése egy maroknyi sincs — írja Bessenyei István várkapitány 1647. szeptember 8-án Batthyány Ádámnak -, hanem az ki egy, vagy két forintokat kaphat, az Somogyra kiadja, ki búzára, ki bor fejében, s azzal élnek szegények, úgy tartják az Őfelsége végházát éhenszomjukon...9 A kiskomáromiak úgy segítettek magukon, hogy „faluszámra” önhatalmúlag kivetettek megfelelő mennyiségű gabonát a Somogyságra, és ezt 1644-ben Batthyány Ádámnak be is jelentették azzal az indokolással, hogy mivel a legények a török miatt sem aratni, sem kazlazni ki nem mehetnek a várból, s így „éhei halnának”.10 A keszthelyi „belső városiak” (hajdúk) szintén kénytelenek voltak mezőgazdasággal - főként marhatartással és -kereskedéssel, bortermeléssel -, vagy iparral foglalkozni. Keszthely környéke nyugodtabb vidéknek bizonyult, mint a törökök torkában levő Kiskomár. Ez derül ki Túrós vicekapitánynak 1650-ben Komárból Pethő Lászlóhoz írott leveléből, amelyben arra kéri őt, hogy jöjjön haza a végházba, mert beteges ember lévén, nem bír a vitézlő néppel: „Kegyelmed tudja, hogy az éhség hajtja ükét, amint elegen is mentenek el a Balatonon túl, ki Keszthelyre, ki hova, a hun békességesen takarhat”.11 A piaci célú katonaparaszti állattenyésztéssel, marhakereskedelemmel Zala megyében több helyen találkozunk. Az ausztriai és az itáliai városok felé irányuló marhakereskedelemben előnyös helyzethez jutott Kiskomárom, Tihany, Veszprém és Vázsony őrsége.12 A keszthelyi földesurak, úgymint Gersei Pethő László, Ákosházi Sárkány János és Babocsay Ferenc keszthelyi kapitány a Bakács árvák részéről 1661. évi rendtartásukban megengedték „az keszthelyi határon kívül az szabad földön való marhalegeltetést.. . az császár iratos szolgáinak (a vár zsoldlajstromába beírt katonáknak) mind az faludi s mind az tomaji határban. Az szabad legények pedig és máshonnét jövevények, ha köztük marhájokat akarják legeltetni, minden öreg marhátul tartozzanak egy garassal esztendeig.. .”13 146
