Petercsák Tivadar (szerk.): Kovács Mihály önéletírása - Studia Agriensia 12. (Eger, 1992)
Személyi adattár
Giordano, Luca (1632-1705): virtuóz technikájú olasz festő. Olajképeinek száma valószínűtenül magas, hatalmas méretű, dekoratív, illuzionisztikus, mozgalmas freskói Nápolyban, Rómában, Genovában, Firenzében, Bergamóban láthatók. 1692-1702 között működött Spanyolországban, ahol Madridban, Toledóban festett hatalmas freskókat. Rendkívül termékeny művész volt, akit fantasztikus gyorsasága miatt „Fa presto” „siess” vagy „gyorsan csinálja” névvel illettek. Az elbeszélt anekdota is erre céloz. Giorgione (tkp. Giorgio da Castelfranco) (1477/78-1510): stílust teremtő velencei festő. Rövid életéről az adatok hiányosak, de már kortársai is a legnagyobb mesterek között említették, Vasari egyenesen Leonardo velencei megfelelőjeként tekintette. Autentikus művei és a követők munkái elválasztása nehéz, ma kb. húsz művet tulajdonítanak saját kezű, és más húszat feltételesen Giorgione alkotásnak. Giovanni Bellini műhelyéből indult, s alakította ki Carpaccio, Antonello da Messina, Leonardo és mások hatására sejtelmes, gazdag színharmóniájú, lágyan festői, nyugodt ritmusú, szinte álmatag, de mindig valamiféle belső feszültséget árasztó stílusát. Ikonográfiailag sokszor vitatott művei bonyolult gondolati tartalmakat hordoznak, s bár meghatározó bennük a velencei szellemi elit összetett és spekulatív kultúrája - művészete sohasem elbeszélő, vagy illusztratív. A SZMM-ban található Férfiképmást Pyrker János László egri érsek adományozta. A Prado-beli vitatott kép a befejezetlen Mária gyermekével Szt. Antallal és Szt. Rókussal, az írott források alapján mégis Giorgione műnek attribuálható. Giotto di Bondone (1267 k.—1337): az európai festészet egyik korszakalkotó mestere, akinek ábrázolási módszerei, kifejezési eszközei alapot szolgáltattak az itáliai reneszánsz, majd azon keresztül évszázadok festészete további fejlődéséhez. Kovács csak építészeti munkásságát említi (a firenzei dóm építésének 1334-től volt vezetője, az általa tervezett tornyot ma is „Giotto tornyának” nevezi a köznyelv.) Giotto festészetének értékelése - néhány kivételtől eltekintve - csak a XIX. század végétől kezdődött. Ugyanígy - bár a Capella Brancaccit megemlíti -, Masaccio szigorú fensége is távol állt Kovács ízlésvilágától. Goya, Francisco José y Lucientes (1746-1828): kis túlzással az utolsó klasszikus és az első modern mesternek nevezhetnénk. Zseniális működése könnyed rokokó életképektől, drámai jeleneteken, realisztikus, de költői csoportképeken, zsánerfigurákon keresztül a szürreális fantázia világáig terjed. Festői működése mellett kiemelkedőek grafikai sorozatai. Valamennyi technikának fölényes kezelője volt. Műveiben többféle hatás kimutatható - maga Rembrandtot és Velazquezt tartotta mesterének. Volt a madridi gobelin műhely tervezője, az akadémia tanára, IV. Károly udvari festője, a „quinta del sordo” képzelete szörnyeivel viaskodó lakója, bordeauxi önkéntes száműzött. Értékelésére csak fokozatosan került sor, eleinte grafikai munkásságát méltatták. Flazáján kívül Théophile Gautier, Baudelaire figyeltek fel rá először, majd Manet fedezte fel a maga számára. Széles körű elismerést a XIX. század végétől kapott. A Kovács által látott kép (a székesegyház sekrestyéjében) Szt. Jusztinát és Szt. Rufinát - Sevilla, valamint a fazekasok védőszentjeit ábrázolja, 1817-ben készült 156
