Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)

B. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa

záson. A tanácskozást a törökök ostromolta Várad megsegítése érdekében 1660 nyarán hívták össze, mivel a magyarok mintegy kikényszerítették, hogy a Triesztbe tartó Lipót császár álljon meg Grazban, és döntsenek Várad sorsáról. A terjedelmes emlékirat nevezetessége, hogy Várad jelentőségét nemcsak Erdély vagy a Királyi Magyarország szempontjából elemzi. Nemzetközi összefüggésben látja. „Várad ez az, erős és nagyfontosságú kőfala Európának, az egész keresztény világnak.” Ha elvesz, nemcsak a Királyság bányavárosai, vagy a Lengyelországba tartó kereskedelmi út biztonsága kerül végső veszedelembe, hanem Szilézia, Csehország, egész Lengyelország, s az örökös tartományok is, sőt megérzi Velence, a tengeri kereskedelem, s a német fejedelemségek is. S végül megfogalmaz egy számunkra talán ismerős, mert sokszor, más és más történéshelyzetben ismételten visszatérő gondolatot: Váradért s vele együtt Erdély elvesztéséért a keresztény világot közös felelősség terheli.

Ne véljük, hogy a végvár és Közép-Európa egységében gondolkodók, 16—17. századi magyarok, vagy Magyarországon élők, költők, diplomaták ős politikusok szorult és kiszolgáltatott helyzetük vágyálmait fogalmazzák meg csupán. A nemzetközi megértés vagy valóságismeret legkisebb realitása nélkül. Nem magyar illúzió ez, hanem nemzetközi korélmény. Követ jelentések és röpiratok sokasága bizonyítja. Váradról 1660-ban Molin és Nani velencei követek, vagy ismeretlen német röpiratírók ugyanúgy gondolkoznak, mint a magyar főméltóságviselők, Wesselényi, Nádasdy, Zrínyi, az érsek és a kancellár: Várad török megszállását a környező országok és az egész kereszténység közös veszteségeként élik meg.

Kortársakat idéző bevezető gondolatainkat legutóbbi, 1987. évi tanácskozásunk szűkebb témájából vett példával zárjuk: 1686—1688 között az ostromlott Munkács vár neve francia, holland, német röpiratokban már a következő fogalmakkal kapcsolódott össze: a természeti jog, a népek egyenjogúsága, a lelkiismereti szabadság, a nemzeti érdek, a Grotius-i értelemben vett béke joga. Ismerős és itt, ebben a régióban, ebben a térségben máig élő eleven gondolatok ezek.

Ma sokat hallunk az európai házról, de nemigen esik szó róla, hogy ez az Európa, a tolerancia, a közös értékek, a közös alkotókészségek Európája - HAJNAL Istvánt idézve - hosszú, több évszázados civilizációs folyamat eredménye. Tudjuk, a Közép-Európa fogalom ma új megvilágításba kerül. Régi vita elevenedik fel, úgy újul meg, hogy történészek, szociológusok, írók, költők, irodalomtörténészek, esszéisták, újságírók helyezik mai tudásunk mikroszkópikus tárgylemezére ezt a fogalmat. Mit rejt magában, miért múlt el, mennyiben életképes, van-e jövője. A Századvég különszáma Kell-e nekünk Közép-Európa címmel Párizsban élő cseh írót, londoni politológust, horvát írót, román filozófust, angol újságírót, Torinóban élő jog-filozófiai professzort, Nobel-díjas lengyel költőt szólaltatott meg, magyarokon kívül. A Közép-Európa kérdés, ma nemzetközi dimenziókat hordoz magában. De vajon tudatában vagyunk történelmi dimenzióinak?

1986-ban a Magyarország története III. kötetének debreceni vitáján OROSZ István úgy fogalmazott. Öt ez a kötet, a 16—17. század története győzte meg, hogy Magyarország Közép-Európa része volt. A mai Közép- -Európa-meditációkon végigfutva a magyar szerzők a definíció nehézségeivel küzdenek, s valamennyien megegyeznek, hogy Közép-Európa történeti kategória, de néhány kivételtől eltekintve (SZŰCS, KÖSÁRY) a 19. századnál távolabbra nemigen tekintenek vissza. A régió arculatát megadó keretnek, a Habsburg birodalmat, az Osztrák-Magyar Monarchiát tekintik. Ezzel szemben külföldi írók — talán mert távolabbról messzebbre látni —, olyan kategóriákban keresik a közép-európai gépezet meghatározóját,

8