Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
B. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa
mintegy történelmi tartalmát, mint a keresztény vallás, a megújulókészség, a reneszánsz, az állam szabályozó rendszere, a közösségek szervezőkészsége, a gazdálkodás érzéke, a népek egyenjogúsági igénye, a nemzeti kérdés és kezelésének, a konfliktusok megoldásának képessége, a hovatartozás tudata. Objektív és szubjektív elemek ezek, összességében közös értékek. A Közép-Európa fogalom e koordinátáján a végvárak eddig kevéssé számon tartott dimenziói rajzolódnak ki előttünk. Úgy vélem, olyan időben, amikor létkérdésünk megtalálni a Magyarország európaiságát hordozó értékeket, azokat, amelyek meghatározták Magyarországot Európában, nem mondhatunk le ezek vizsgálatáról. Nincs elfeledhető történelem, a végvárak sokat vizsgált, de még többet emlegetett története fiatalabb, mint valaha. Vizsgálatainkra annál inkább szükség van, mert éppen a végvárak európaisága esett talán leginkább két leegyszerűsítő modell áldozatául az elmúlt évtizedek történetírásában. Néhány szó vizsgálataink módszeréről. Tartozunk az igazságnak, hogy felelevenítsük az elmúlt vártörténeti konferenciák törekvéseit. Célkitűzésünket már 1982-ben úgy fogalmaztuk meg, hogy ki kell szabadítani a vártörténetet a régi szemléletek zárt falai közül. Gazdasági, társadalmi, mentalitástörtóneti, művelődéstörténeti egységében — ma divatos kifejezéssel élve - kultúr-antropológiai összetettségben kell rekonstruálnunk mindazt, amit a végvár fogalma kifejez. Mennyiben sikerült megvalósítani ezt a szándékot? Lehet róla vitatkozni. De két eredménye vitathatatlan. Az egyik: a vártörténeti tanácskozásokon a legkülönbözőbb tudományágak szakértői szólaltak meg, régészek, művészettörténészek, néprajztudósok, irodalmárok, gazdaságtörténészek, építészek és mások. Úttörő jellegű próbálkozásoknak lehettünk tanúi, akár a társadalom mikrovizsgálatának, az orvostörténet bevonásának, vagy a török magyar végvárak összehasonlító vizsgálataira utaljak. De azóta, sok mindenben, főleg művelődéstörténeti látásmódjával előre dolgozott TAKATS Sándor a gazdasági szerveződést, az anyagi és szellemi kultúra összefüggéseit vizsgáló eljárások, hogy csak kiragadott példákat idézzek, — akarva akaratlanul is hasznosították már - PIRENNE, MAX WEBER, BRAUDEL és mások eredményeit. Ha egyszer majd valaki megírja a magyar társadalomtudományok történetét az egri vártörtóneti konferenciák előadásait és főleg vitáit is meg kell majd, hogy említse az első, és valóban működő interdiszciplináris műhelyek között. A várkonferenciáink másik eredménye ezzel összefügg. Talán még fontosabb is az új módszereknél az, hogy a végvár fogalma teljesen átalakult. A régi, a végvári dicsőség képzetét kitöltő harcok története mellett ez a fogalom ma már a szociális meghatározók, az életformák, a gazdálkodás, a politikai gondolkodás politikai kultúrák sok más tartalmát is hordozza. Ma már rudjuk, hogy korszerűtlen eljárás lenne a végvárat kiszakítva vizsgálni a tájból, a településszerkezetből, a szűkebb és tágasabb régióból, az országos politikából. Határainkon túl senki nem értene meg, ha a végvári társadalom önmeghatározását még mindig, mint 19. századi elődeink a „törökellenes”, „Habsburg-ellenes” fogalmak csiki-csuki játékával intéznénk el. Öncsonkító történelem az, amelyik nem veszi figyelembe a dokumentumok tömegét, amelyek tanúsítják, hogy nem valami ellen, hanem valamiért álltak helyt, tartottak ki, újultak meg másfél évszázadon át. Tagolt társadalmi szerkezetük, pillanatnyi helyzetük, történelmi adottságaik ötvöződésének sokrétű valóságát hamisítják meg a végváriak egytényezős minősítései. Akár jólfésült, csak a halált hajszoló vidám vitézzé, vagy vad, zsákmányéhes, züllött rablóvá egyszerűsítik, egyaránt operettfigura. Közép-Európához csak annyi köze, hogy itt a 9
