Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Csorba Csaba: Várak a Rákóczi-szabadságharcban
A legújabb összefoglalás, Magyarország története 4. kötete vonatkozó része R. Várkonyi Ágnes munkája, a várharcokat csakúgy mellőzi, mint korábbi — említett - kötete. Illusztrációi várak tekintetében szintúgy jórészt nem hitelesek.9 A Rákóczi-szabadságharc kitörésekor nagyrészt álltak azok a várak, amelyek a török harcokban, s a korábbi HaSsburg-ellenes küzdelmekben szerepeltek. A törökellenes felszabadító háború során Budát kivéve nem folytak olyan ostromok, amelyek egy-egy erődítmény romhalmazzá válását eredményezhették volna. S tegyük hozzá, hogy a 18. század elejére Buda is védhető állapotban volt, az újjáépítések következtében. A várak egy részét mint szükségtelent, a császári hadvezetés felrobbantotta 1702-ben, más részük elhagyottan, romhalmazzá vált magától, vagy természeti csapások (villám, tűz) következtében. A főúri családok tulajdonát képező várakat tulajdonosaik igyekeztek lakályossá tenni (ha egyáltalán használták), az erődítmények modernizálása azonban fel sem merült kérdésként, hiszen senki sem készült az ország belsejében új háborúra. Nem kis feladatot jelent, de megkerülhetetlen munka, szerbeszámba venni valamennyi olyan erődítményt, amely katonailag hasznosítható volt a Rákóczi-szabadságharc kezdetén. Az információkat egy nagy adattárba kell összefoglalni, amely a legfontosabb írott adatok mellett tartalmazná a vár korabeli alaprajzát és kópét is. Különösen jól használhatók a várleltárak, összeírások,10 kiegészítve a hiteles alaprajzokkal. A hiteles látképek száma viszonylag kevés, bár a törökellenes visszafoglaló hadjáratok során készült hadmérnöki rajzoknak mindmáig csak egy részét hasznosította a magyar kutatás.11 Mindenesetre hiteles ábrázolások nélkül várakkal, várharcokkal foglalkozni nem lehet. Reálisan fel kell mérni, és minősíteni kell a várakat, várkastélyokat, erődített városokat aszerint, hogy katonai szempontból milyen értéket képviseltek. A mindvégig császári kézen maradt erődítmények közül Gyula, Arad vagy Szeged, Esztergom, Pest, Trencsén, Sopron igencsak elavultnak számított. Elfoglalásukra a kuruc hadsereg képes lett volna, csak nem törekedett eléggé kitartóan erre (Esztergomot csak hetekre tudták kézre keríteni). Nagyszeben, Várad, Buda, Lipótvár, Pozsony, Győr, Komárom esetében a körülzárás hozhatott volna eredményt. Mert igaz ugyan, hogy az ország erődítményeinek 90%-a tartósan kuruc kézre került, azonban a maradék 10% úgy ékelődött be a kuruc erősségek közé, hogy összefüggő várlánc sehol az országban nem alakulhatott ki. Ilyen várlánccal kellett volna Erdélyben tartani Rabutint, s a Vág menti várlánc — amire Markó Árpád is utalt — megakadályozta volna a császári seregek előnyomulását, akik a Duna vonalát Budáig lényegében mindvégig kezükben tartották. A Dunántúl nyugati szegélyének várait sem tudták a kurucok kézre keríteni, így abban az országrészben tartósan képtelenek voltak megvetni a lábukat. Tekintettel arra, hogy ugyan a császári hadvezérek értettek a kor legkorszerűbb várvívási eszközeihez, azonban felszerelés és szükséges létszámú csapatok híján ezt a magyarországi gyakorlatban nemigen tudták alkalmazni, a kurueoknak jó esélyeik lehettek volna a várharcokban. A kuruc portyák megzavarhatták volna az ostromgyűrűt, a hátország általában nem a császári csapatokat támogatta, így egy várláncnak sokkal nagyobb esélyei lettek volna a támadások kivédésére, mint a nyílt mezőn felsorakozó kuruc csapatoknak, amelyek minden nagyobb mezei ütközetet — szinte végzetszerűen - elvesztettek. A várak jelentőségét, a stratégiai hibákat Rákóczi is csak későn ismerte fel, s keserűen vonta meg a harcok mérlegét emlékirataiban: ,,. . .a mesterek hiányoztak, nem a tanítványok, 71
