Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)

Tóth István György : Karddal szerzett és piacon vett armálisok : a végváriak útjai a nemességbe a 18. század elején

így nem süllyedt le a robotoló jobbágyok közé, hanem felemelkedett a kiváltságos rétegbe, a nemességbe.

A kéz alatt megvehető armálisoknak három beszerzési forrása volt: egyrészt áruba bocsájtották a fiágon kihalt családok okmányait, másrészt sokan zálogba adták a nemesleveleket és azután nem tudták azokat kiváltani. A legtöbb eladott nemeslevél azonban hadizsákmány volt, a háborús években rabolták el, és most igyekeztek minél drágábban túladni rajta.

Volt, aki csak azért kért pénzt, hogy jogos tulajdonosának juttassa vissza a nemeslevelet. A vasi Rumból a rácok rabolták el a Kiinger família armálisát, amikor Heister Hannibál 1705-ben a falut feldúlta. A zsákmány jó pénzt ért: ,,egy Zágrábi nevű csizmadia mondotta Kiinger Gáspárnak, hogy adjon néki harminc forintokat, mindjárt kihozza néki az armálist Horvátországbul, minthogy szemeivel látta, hogy ott légyen.” Az elrabolt oklevél tehát az ugyanebből az évből származó kárjegyzék szerint annyit ért új gazdájának, mintha két ökröt hajtott volna el.19

Heister generális labancai vitték el a veszprémi Hegyi família armálisát is a város „fölégetése alkalmatosságával” (1704. máj. 23.). Később ezt egy dragonyos némettől Szűcs András győri mesterember megvásárolta, és „Veszprémben Szent Lőrinc napi vásárra hozta és tudakozta Hegyi famíliát”, hogy vevőt találjon rá. Az egyik nemesember, akinek a vásáron kínálgatta, segített a keresésben. Elolvasni ugyan nem tudta az oklevelet, de nemes Szőke Mihállyal „elmagyaráztatta”, és megkereste egykori tulajdonosát. Végül hat forinton váltották ki a Hegyiek az oklevelet, azt, hogy mennyit keresett a bolton Szűcs András, nem tudjuk.20

A többség azonban az elrabolt nemeslevelet nem jogos tulajdonosainak akarta visszaadni váltságdíj fejében, hanem áruba bocsájtotta. A felhasználásra nagyobb volt az esély, ha a vásárló neve valamiképpen összefüggésbe volt hozható az oklevélbe foglalt családnévvel, akár azért, mert ez gyakori név volt, akár pedig, mert a korabeli nem éppen szigorú helyesírás mellett bele lehetett magyarázni.

A Veszprém megye nyugati felében, Somlóvásárhelyen élő Márton család esetét azt teszi különösen érdekessé, hogy ők ugyan pénzért vásároltak maguknak hamis nemeslevelet, nemességük azonban valódi volt. 1682-ben Márton Pál derekasan harcolt a török ellen, a lovat is kilőtték falóla, és vitézségéért parancsnoka, egy győri főhadnagy hamarosan meghozta a királytól nyert armálisát. „Mikor Márton Pál megnemesítette magát, kínálta néhai Márton Jánost, hogy beteteti az armálisban, csak fizessen, de az azt mondotta, hogy csak két pénzzel jobb a nemes ember, hogy vámot nem ád”, sajnálta a sok költséget a nemességért. Alig telt el negyven év, és a gyökeresen megváltozott viszonyok között, —amikor Vásárhely földesurai, a pozsonyi klarissza apácák a Mártonokat is robotra kényszerítették, mondván, hogy eleik nevei „a régi vásárhelyi urbáriomban feltaláltatnak”, — rendkívül sürgős lett számukra nemességük bebizonyítása. Az igazi nemeslevelet azonban az egyik rokon magával vitte a vasi Pusztarádócra, mert ott tanulta a csizmadiamesterséget, és az okmány ott maradt. Nem volt mit tenni, drága pénzen kellett új, természetesen hamis armálist vásárolni. Hamarosan akadt eladó: A keszthelyi Márton Ferenc Zala vármegyében akart megnemesedni egy nemeslevéllel, de ez nem sikerült neki, és így az armálist tovább adta a győri Morócz Jánosnak. Tőle vették meg 75 forintért a vásárhelyi Mártonok, tanúsította valaki, aki „jelen volt az armális alkujában”. Az oklevél aligha lehetett Márton Ferenc jogos tulajdona, mert hamarosan üzent a vásárhelyi Mártonoknak, hogy „azon ar- málisnak, úgymond, a nyomában igazodtak azok, akiké az armális . . . azért azokkal atyafisdgot vessenek (azaz állítsák azt, hogy egymás rokonai)

49