Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Tóth István György : Karddal szerzett és piacon vett armálisok : a végváriak útjai a nemességbe a 18. század elején
vagy megegyezzenek”. A nemeslevelüket üldöző tulajdonosok meg is jelentek Vásárhelyen és visszakövetelték a becses írást, a Mártonok azonban nem adták, még csak meg sem mutatták, mondván, „nem kártya” az, nem mutogatják. Az armális kárvallott gazdái így nagy fenyegetések közepette eltávoztak, a nemeslevél pedig ott maradt a vásárhelyi Mártonoknál. A nemeslevelek kiterjedt feketepiaca tehát arra sarkallta ezt a famíliát, hogy ne kísérletezzen az igazi armális fáradságos felkutatásával, a jogos nemesség kimutatásával, mely bizonyára nem kevés időt vett volna igénybe, hanem nézzen körbe egy azonos névre kiállított, gazdátlannak tűnő okmány után.21 A nemeslevélnek nem csekély kereskedelmi értéke volt, és ezért szívesen elfogadták zálogként is. A feketepiacon felbukkanó armálisok harmadik csoportját a háborúban elrabolt és a magvaszakadt családoktól származó oklevelek mellett éppen az ilyen zálogba vetett és ki nem váltott iratok alkották. Az Egryek III. Ferdinándtól kaptak nemességet, ezt azonban hiába akarták igazolni, mert néhai nagyapjuk a mádi kocsmán „Egry famíliának armális levelét beitta”.22 Ez történhetett a vasi Hári-család levelével is, mert Szapáry gróf tiszttartója még a kuruc revolúció előtt hat forinton kiváltotta a regedei (Regede, azaz Radkersburg, stájer kisváros Vas megye határán) vendégfogadóstól. A tiszttartó persze nem azért szerezte meg a bor árában ott maradt becses okmányt, hogy maga nemesedjék meg vele, hiszen egészen más névről szólt, hanem mert a Szapáryak jobbágyává akartásüllyeszteni az oklevéltől ily módon megfősz to 11 csal ád o t. A;kurucok megjelenésekor azonban eljött az ideje az egyéni számlák törlesztésének is. A Hári család „az revolutioban katonával említett tiszttartónak, Bognár Mihálynak az házára hatalmasul reá ment és kezétül elvitte” az oklevelet.23 Zálogtárgy lett a Fábiánok armálisából is. Hogyan került ez a 17. század végén Tatár Mártához, nem tudjuk, mindenesetre senki sem akarta kiváltani. A leányági rokonok azért nem, mert az a „fiágra néz”, a jogos örökös, Fábián István végvári katona pedig azért nem, mert túlságosan is bízott a végvári vitézek szabadságában, úgy érezte, hogy nincs szüksége a nemeslevélre. Tatár Márta tehát, hogy valahogy pénzt lásson a kezénél lévő armálisból, zálogba csapta egy tehénért.24 Az armális mint zálogtárgy nem volt feltűnő, ritka jelenség a 18. században. Horváth Mihály monoki nemesember armálisát „egyszer s másszor megszorulván, zálogba vetette, de csakugyan visszaváltotta”.25 A ma már Sárvárhoz tartozó Péntekfaluban Váthy János 1715 körül zálogba vetette armálisát egy helybeli takácsmesternél. Az armális éppen azért volt kiváló zálogtárgy, mert nemcsak Váthy Miklóst, de rokonait is illette, biztosította hitelezőjét a megszorult kisnemes: „Ha ő megtalál halni, (valamelyik rokona) kiváltja azon levelet, az pénzi el nem vész”. Sok nemeslevelet azonban senki sem váltott ki, és ezek előbb-utóbb törvényszerűen felbukkantak a feketepiacon.26 Nem tudjuk és aligha fogjuk valaha is megtudni, hogy az egykori végvári katonák és magánföldesúri hajdúk hány százalékának sikerült, nemeslevelet nyerve vagy éppen nemeslevelet vásárolva, felkapaszkodnia a nemességbe. Bizonyos azonban, hogy kisebbségben voltak, a többség kiváltságait teljesen vagy részben elvesztve, beleolvadt a jobbágyságba. Akiknek sikerült nemességüket elismertetni, azok fontosnak tartották, hogy megkülönböztessék magukat a parasztoktól. Minél kevésbé mutatta a nemesi rangot az életmód, a ruházkodás, a lakóhely és persze a hibádzó birtok, annál inkább szükségesnek látszott, bogy kimutassák: ők többek, 50
