Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)

Tóth István György : Karddal szerzett és piacon vett armálisok : a végváriak útjai a nemességbe a 18. század elején

Tóth, István György

KARDDAL SZERZETT ÉS PIACON VETT ARMÁLISOK: A VÉGVÁRIAK ŰTJAI A NEMESSÉGBE A 18. SZÁZAD ELEJÉN

Amikor 1686-ban Csicsay Gergely a Győr megyei Öttevényből „Buda alá szabad nyereségre lovas katonának a törökre” elindult, elkísérte egy szegényebb rokona, egy másik Csicsay is, aki azonban „csak gyalog katona volt, az profunt kemencés hajókat” kísérte. Miután Budát a keresztény sereg elfoglalta, együtt jöttek vissza is, a lovaskatona és a hadtápon szolgáló gyalogos. Megnézte a két vitéz hadizsákmányát a győri generális, Eszterházy János is, és megdicsérte őket, majd „tülök megkérdezte, hogy jó vitézségekért ő Felségétől mit kívánnak, és lakni hol akarnának, de ezek akkoriban semmivel sem törődvén”, hazatértek, azaz nem igyekeztek armálisra szert tenni, de ennek ellenére utána is „mind az ketten egész a kuruc háborúig mindenkoron nemesi szabadságban éltek”. A Rákó- czi-szabadságharcot követő években azonban a két család útja elvált — a lovaskatona utódai nemességükért pöröltek, míg az egykori gyalogos leszármazottai szolgáló jobbágyokká lettek. Majd nyolc évtized múltán, 1764-ben a Buda alatt harcolt gyalogos fia, az akkor már 93 éves öttevényi molnár elevenítette fel eképpen apja haditetteit. Szavaiból kiérződik a sajnálkozás, hogy apja nem élt a győri generális által felcsillantott lehetőséggel, nem próbált meg nemességet szerezni, „semmivel sem törődött”, aminek családja lesüllyedése lett az ára.1

Az egykor a török ellen harcoló vitézek és utódaik sorsa, a 17. századi kialakulatlan állapotokat a 18. század első felében felváltó éles társadalmi különbségek, az egyes rétegek között gyorsan megmerevedő válaszfalak különösen jól tükröződnek a Csicsayak esetében, hiszen egyazon család addig tulajdonképpen egy szinten álló tagjai közül egyesek bekerültek a nemességbe, mások viszont a jobbágyságba süllyedtek.

A Rákóczi-szabadsághare után átrendeződött Magyarország társadalma. A korábban oly népes, és a 17. század folyamán egyre gyarapodó hajdúvégvári katona-szabados rétegre nem volt szükség többé. Ennek a jobbágyság és a nemesség között elhelyezkedő átmeneti rétegnek nem volt pontosan meghatározott jogállása: ki nemeslevéllel, ki pedig anélkül, pusztán iratos végvári katonaként, magánföldesúri hajdúként, földesúri engedéllyel katonáskodó parasztként élvezett szabadságot a jobbágyi szolgáltatások alól, és ezért a szabadságért mindennapos harccal, véráldozattal fizetett. Az élet kikezdte a rendi jognak a jobbágyok és nemesek közé húzott merev válaszfalát: az állami adó alól a nemeslevelet szerzett, de jobbágytelken ülő katona sem vonhatta ki magát, gyakran a nemesekhez is beszállásoltak katonákat és továbbra is a földesúr úriszéke ítélkezett felettük. A 17. században a nemeslevél nem vont választóvonalat ezen a katonáskodó, szabados státuszú rétegen belül. Az armálisért ugyan, mely presztízst, a kivívott státusz állandóságát jelentette, sok száz forintot sem sajnáltak, de a szabados nemeslevél nélkül is nemesnek érezte magát. „Itt sok szabados vagyon, ki nemesnek tartja magát” — panaszkodott Batthyány Ádám déldunántúli főkapitánynak 1637-ben Bozzai László tiszttartó, és hasonló mondatokat, példákat hosszan idézhetnénk a 17. századból.2

Ahogy azonban a török hódoltság egykori peremvidéke egy békés ország határoktól távoli tartománya lett, amikor a végváriakra, hajdúkra nem volt többé szükség, az államhatalom és a földesurak szempontjából sürgető feladattá vált, hogy ezt a népes harcos réteget, a bizonytalan jogi hely45