Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Tóth István György : Karddal szerzett és piacon vett armálisok : a végváriak útjai a nemességbe a 18. század elején
zetű szabadosokat visszatereljék a termelőmunkához, belekényszerftsék a jobbágyi társadalom kereteibe. A fenyegető sorsot a katonák és utódaik úgy igyekeztek elkerülni, hogy megpróbálták bebizonyítani a nemességüket. Sokan karddal szerzett, igaz armálisukat teregették ki a vármegyei deputáoió előtt, de nem kevesen akadtak, akik piacon vagy kéz alatt vásároltak maguknak „igaz okmányt” őseik tetteiről. Öt dunántúli vármegye: Vas, Zala, Veszprém, Győr és Sopron, valamint a felvidéki Abaúj és Torna nemességvizsgálatai, az ezekhez kapcsolódó tanúkihallgatások alapján azt vizsgálom, hogyan próbáltak meg egyenes és görbe utakon bejutni a nemességbe az egykori vitézek. Az érintettek, az egzisztenciájukban fenyegetett végváriak világosan felismerték, hogyan alakul merev válaszfallá az a korábban csekély különbség, mely az együtt harcoló, nemeslevelet szerzett, illetve szabados státuszú katonák közt húzódott. Nosztalgikusan emlegették az egykori állapotot, a 17. századi „régi drága üdőt”, amikor ezen a rétegen belül nem a papíros, hanem a kard döntötte el valakinek a társadalmi helyét. Akkor nem az általában írástudatlan emberek által gyanakodva figyelt prókátori furfang, a pöcsétes oklevél, a nem értett, mert latinul folyó perek, hanem a férfi- virtus döntött, az, hogy ki hogyan állta meg a helyét a török elleni portyákban. A Batthyányak seregében hajdúként harcolt Mihálka Márton a 17. század végén, amíg a környéket ellenőrző Kanizsa várán lófarkas zászló lengett. 1726-ban a vaspöri Szabók nemességéről folytatott vizsgálatkor 90 esztendősnek mondta magát, és azt állította, hogy ő agilis, ami ez esetben feltehetően nem arra utalt, hogy az anyja lett volna nemes, hanem mint a kiváltságok; körmendi hajdúváros lakója érezte úgy, hogy ebbe a parasztság és nemesség közötti rétegbe tartozik. Jól ismerte Szabó Adám apját, sőt nagyapját is, vallotta az egykori hajdú, de hogy ki szerezte az armálist, azt nem tudja, mert — mint öntudatosan kijelentette — amikor „táborba járt a tanú, akkor az nemeslevelet nem vizsgálták.”3 Egy évvel korábban ugyanerről vallott egy pápai nemesember Veszprém megye szolgabírái előtt. A 85 éves egykori vitéz jól ismerte a Mézes nevű katonát, aki Buda ostromakor zászlótartója volt a pápai gyalog nemességnek, de azt, hogy milyen oklevelei voltak, nem tudja, hiszen „abban az időben nem szükség volt arrul kérdezősködni, vagyon-e armálisa”.4 Egy 70 éves győri polgár, Szabó János 1754-ben így emlékezett vissza arra az időre, amikor Győr még végvár volt: „néhai öreg Filöp Istvánná az katonáknak mutogatta Filöp famíliának nemes levelét”, Filep János azonban leintette a nemességét bizonygató édesanyját : „Mi haszna, anyám asszony, ennek! Nékünk ez most nem használ, mert úgyis, mint katonák, szabadságban élünk”.5 Hasonlóképpen emlékezett 1751-ben a keszthelyi Vajda Sándor is. Együtt harcolt Vida Mihállyal, aki nemesember volt, ez azonban nem volt fontos, hiszen „ugyanabban az időben a nemesi rend is több praesidialistákkal (végváriakkal) együtt katonáskodott és együtt is viselte a terheket”, „Abban az időben mivel a nemesség és paraszti rend között különbözés nem volt e városbóliek (ti. a keszthelyiek) között, valamint azért egyaránt katonálkodtak, minden egyéb terhet együtt is viseltek.”6 A vallomástevő Vajda Sándor szabados volt, és 1751-ben, a 18. század közepén már igencsak érződött a nemesek és a paraszti rend közti különbség, érthető tehát nosztalgiája. Szabados volt a szintén keszthelyi Nyitray Ferenc is, aki 1744-ben elmondta, hogy Pap Sámuel így szólította meg még a régi időkben: „Nekünk vagyon armálisunk, de . . . mast az nemesség és parasztság között külömb- ség nincsen, - praesidiális (végvári) katona lévén - kezét kardjára vetette, 46
