Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez
juk a Habsburg ellenes felkelők táborában. Ezért nem véletlen, hogy a bécsi udvari körök ugyancsak óvakodtak jelentősebb számú magyarországi katona félfogadásától. Az 1670-es felkelés, majd a bujdosó mozgalom ki- szélesedésének időszakában az Udvari Kamara határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy a magyar nemzeti katonaság igen veszélyes, létszámukat kisebbíteni kell, s a magyar nemzet kezéből amennyire lehetséges a fegyvert ki kell csavarni.9 Sőt a magyarországi viszonyokat jól ismerő Raimondo Montecuccoli tábornok olyan szélsőséges véleménynek adott hangot, mely szerint: ,,a belső fölkelés nagyobb veszélyt rejt magában a törökkel való nyílt háborúnál. .. s hogy ezért elejét lehessen venni a magyarok megmozdulásainak, a helytelenül gondolkodó gyanús népet, melynek hűségére nem lehet építeni, ki kellene űzni az országból s helyére, hogy a lakosság ne csökkenjen, a francia háború végével elbocsátandó német lovasokat telepíteni.”10 A korabeli forrásokat vizsgálva egyértelművé válik, hogy a magyar- országi katonasággal szemben táplált ellenszenv döntően politikai okokból táplálkozott, amit mi sem bizonyít jobban mint az, hogy amennyiben a józan katonai, vagy pénzügyi megfontolások a magyarországi katonaság alkalmazását indokolták, akkor a segítséget habozás nélkül igénybe vették. A török ellen folytatott visszafoglaló háború első éveinek tapasztalatai arra intették a császári hadvezéreket, hogy a huszárságot egyre inkább reguláris keretek között alkalmazzák. Luis Villars Franciaország későbbi marsallja, aki az 1687-es hadjáratban Miksa Emánuel bajor választó- fejedelem törzsének ezredese volt, úgy jellemezte a magyar huszárokat, hogy azok igen nagy bátorságot mutattak a szpáhikkal folytatott váltakozó harcban, a hadjárat egész ideje alatt az élen voltak, s időről időre Lotharingiai Károly herceghez lovagoltak és az ellenfelek levágott fejeit a herceg lábához tették. Ám amikor Villars e benyomásait papírra vetette, már nemcsak ilyen vad szabadcsapatok harcoltak a szövetséges haderő kötelékeiben, hanem már megkezdődött a reguláris huszárság megszervezése is, s éppen a bajorok segítségével. Ebben az esztendőben Miksa Emánuel főhadsegédét Johann Babtist Lidi von Borbula bárót bízta meg egy huszárezred felállításával.11 A 800 főből álló ezred tisztikarában számos olyan vitézt találunk, akik később, mind a császári, mind pedig a II. Rákóczi Ferenc vezette hadseregben igen magas rangot értek el. For- gách Simon gróf előbb császári, később kuruc generális, az idősebb Barkóczi Ferenc gróf és Sennyei Ferenc, valamint Andrássy György bárók pedig császári ezredesből avanzsáltak kuruc tábornokká. Azt még további kutatásoknak kell tisztázni, hogy a Lidi féle huszárezred meddig állt fenn, de azt tudjuk, hogy a császári hadseregen belül is ezekben az esztendőkben szervezték meg az első reguláris huszárezredeket. Jelenlegi ismereteink szerint az első regulárisnak mondható huszárezredet Czobor Ádám állította fel 1688-ban.12 Az ezred egy 1690 áprilisában kelt kapituláció szerint 900 főből állt, s a felszerelés, valamint az ellátás költségei 118 146 rénes forintra rúgtak.13 Emellett természetesen felfogadtak mezei lovasokat is. Bottyán János 1691-ben ötszáz lovast toborzott élelmezésükért és zsákmányért, Batthyány Ádám szintén ötszáz lovas félfogadására kapott engedélyt, Zichy István pedig lovasok mellett gyalogosok kiállítására is kapott megbízást. Két évvel később Bottyán újra egy ezer főből álló ezred toborzására kapott császári pátenst.11 Ebben az esztendőben a császári hadvezetés azt is tervbe vette, hogy jelentősebb számú könnyűlovast irányít a nyugati frontra. Bercsényi Miklóst ezért azzal bízta meg az Udvari Haditanács, hogy gyalogos és lovas regimenteket fogadjon az országban, „s még augusztusban föl menne vélek az Impé28
