Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez
riumba, mert Prinz Loi / Bádeni Lajos őrgróf / azt írta eö Fölségének, hogy ha küld eö Fölsége két vagy három Magyar Regimentet, meg győzi bizonyosan a Franciát”.15 Annak pontos megállapítása, hogy a felszabadító háború időszakában évente hány magyarországi katona harcolt, még további kutatásokat igényel. Több 1689-es létszámösszesítés alapján tudjuk, a császári hadsereg kötelékeiben a franciák ellen 2800 magyar katona harcolt, míg a magyar- országi hadszíntéren mintegy nyolcezren, emellett azonban vannak adataink Csáky László és Bottyán János lovasairól a megyei és főúri katonaságról, valamint a különböző szabadcsapatokról.16 Bár forrásaink még meglehetősen hézagosak, annyit mégis elmondhatunk, a törökellenes visszafoglaló háború különböző időszakaiban a magyarországi katonaság létszáma átlagosan 15-25 000 fő körül mozgott. A karlócai béke után 1702-ben a 130 650 főt számláló Habsburg-haderőben 8000 magyar huszár és 2400 hajdú szolgált, emellett a magyarországi várakban állomásozó hatonaság létszáma a szabadcsapatokkal együtt elérte a 6800 főt. A spanyol örökösödési háború kitörését követően az újonnan felállított huszárezredek^mellé négy gyalogezredet — Andrássy Pál, Molnár János, Batthyány Adám, Bagossy Pál - állítottak fel.17 Az 1703. esztendőben félbeszakadt a magyarországi csapatok toborzása. A II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc hadsereg ugyanis magába olvasztotta a magyarországi katonáskodó rétegek nagyobb részét. Az első esztendőkben a kuruc hadsereg létszáma átlagosan 40—60 000 körül mozgott, melynek mintegy kétharmadát a könnyűlovasság alkotta. Az általuk alkalmazott harcmodor, hosszú ideig lehetővé tette a szabadságharc első hónapjaiban kialakított hadászati egyensúly konzerválását. A kuruc hadsereg szintén magán viselte a 17. századi magyar katonaság minden említett negatívumát, sőt a felszereltség terén még romlott is a helyzet. Elég talán utalnunk arra, hogy a lovasezredek legénysége csupán 80-95%-ban rendelkezett karddal, míg lőfegyvere mindössze 30-50%-ának volt, s jó esetben alig fele rendelkezett pisztollyal. Nem volt jobb a helyzet a gyalogság esetében sem, ahol csak a legénység háromnegyed részének volt puskája, de ezek is általában a régi típusok. Még az általában jól felszerelt palotás ezredben is csak a legénység 81%-a rendelkezett lőfegyverrel.18 A kuruc hadsereg könnyűfegyverzetű gyalogsága a már említett okok következtében nem rendelkezett harcászati állóképességgel, ezért nem is tudta hatékonyan támogatni a lovasságot. Ezek a fogyatékosságok sorra kiütköztek a nyílt csatákban - Nagyszombat, Koroncó, Zsibó, Trencsén, Romhány -, ahol a kuruc haderő szinte törvényszerűen vereséget szenvedett. Az irreguláris taktika alkalmazása arra képessé tette a kuruc csapatokat, hogy a Német Birodalomban és Itáliában lekötött élvonalbeli katonaságot nélkülöző császáriakkal szemben csatavesztéseik ellenére is fenntartsák a hadászati erőegyensúlyt. A nagy létszámú gyorsan mozgó köny- nyűlovassággal rendelkező kuruc hadvezetés egy-egy vesztes csata, vagy kudarcba fulladt hadművelet után általában az ország más pontján indított támadást a császáriak ellen. Gyakorlatilag ez történt 1704-1705-ben mikor az érsekújvári vereséget követően sikerült Erdélyt visszafoglalni, s a zsibói csatavesztés után viszont a Dunántúlt vették birtokba a Bottyán János vezette csapatok. A Rákóczi-szabadságharcban végleg bebizonyosodott, hogy a magyar- országi katonaság ütőképes, jól felfegyverzett és kiképzett gyalogság nélkül hosszú távon nem képes tartós eredményeket elérni. A könnyű- lovasság taktikai fölényét csakis egy jól képzett és szervezett reguláris 29
