Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez
törökellenes harcok kényszerpályájára került. Ugyanis a hadügyi fejlődés „centrumát” képviselő nyugat-európai hadseregek létszáma rohamosan emelkedett, ahol a gyalogosok aránya lényegesen felülmúlta a lovasokét, melyek döntő mértékben vértesekből és dragonyosokból álltak. A hadsereg ütőképességét a modern gyalogság adta, de taktikája és a harci eszközök technikai fejlődése következtében az utánpótlási igények nagyságrendekkel megnövekedtek. Elég talál utalnunk arra, hogy az egy gyalogosra jutó bagázsia mennyisége már a 17. század elejére elérte a fél tonnát, s az elkövetkező évtizedekben mennyisége tovább emelkedett.6 Természetesen e megnövekedett igényeket a szállítóeszközök technikai fejletlensége és megfelelő úthálózat hiányában csak igen nehezen tudták biztosítani. Ezért az utánszállítás megrövidítésének érdekében kiépítették az ún. etapellátást, amely a hadseregek vonulásának útjába raktárakat telepített, s innen biztosították a csapatok utánpótlását. A katonai egységek általában csak ötnapi járóföldre távolodhattak el raktárbázisuktól.7 Mindezek következtében a nyugat-európai típusú hadseregek mozgása lelassult és az utánpótlás miatt igen korlátozottá vált. így szinte minden élvonalbeli hadseregben szükségessé vált a könnyűlovas csapatok számának növelése, hiszen a nehézkesen vonuló haderő igen sebezhető lett a gyorsan mozgó könnyűlovas egységek számára. Gyors rajtaütéseikkel állandóan veszélyeztetni tudták az ellenség utánpótlási vonalait, raktárait, s eközben betörtek a hátországba, valamint érzékeny veszteségeket okoztak a harcoló erőknek. Egyben kiválóan alkalmasak voltak felderítésre, s éppen'a könnyűlova- sok támadásainak elhárítására. Jelen tanulmányunkban bővebben ugyan nem részletezhetők azok okok, melyek eredőjeként a 18. században a döntő csatákat halogató, vagy éppen kerülő hadvezetési elv vált uralkodóvá. A hadvezérek inkább arra törekedtek, hogy az utánpótlás megbénításával az ellenség hátában lévő várak és városok elfoglalásával az ellenséget olyan hadászati szituációba hozzák, hogy az a béketárgyalásokon elismerje vereségét. Ezen hadászati elvek érvényesítésének egyik leghatásosabb eszközként a könnyűlovasság, vagyis a huszárság alkalmazása kínálkozott. Amint az előzőekben utaltunk rá, a magyarországi haderő általában messze elmaradt a kor fegyverzeti, kiképzési, taktikai és fegyelmi követelményeitől. A lovasság döntő túlsúlyban volt, s a csekély létszámú gyalogság avult és hiányos fegyverzetű lévén nem képezett számottevő erőt, sem létszámában, sem harcászati ütőképességében. Inkább másodrendű harcászati feladatokban alkalmazták őket, elsősorban a várak őrségében, a sáncmunkák biztosításában, erősségek körülzárásánál. Várak ostrománál rohamoszlopok élén - könnyűfegyverzetük lévén — kamatoztatni tudták egyéni bátorságukat és gyors mozgásukat, amelyre számos példát tudunk hozni Buda 1686-os ostromának idejéből. A hajdúság létszámának emelését a császári hadvezetés akkor tartotta célszerűnek amikor a háború anyagi alapjai kimerülőben voltak és az élvonalbeli katonaság fogadására már csak szerényebb összegek által rendelkezésre. Ugyanis a magyar gyalogosok kiállítása és tartása lényegesen olcsóbb volt, mint a vallon földön vagy a német birodalomban toborzott társaiké. Ilyen helyzet következett be például a tizenötéves háború utolsó éveiben, mikor a magyarországi hajdúság jelentős részét kiképezték és modern lőfegyverekkel is ellátták, vagy a törökellenes felszabadító háború második szakaszában, amikor a császári hadvezetés kétfrontos háborúra kényszerült.8 Am a tizenötéves háborúban felszerelt és kiképzett katonák alkották a török által is támogatott Bocskai-szabadságharc fő bázisát, s a század elkövetkező éveiben a magyarországi katonaság jelentős részét megtalál27
