Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között
is. Annak ellenére, hogy politikai magatartásuk elsősorban mindvégig törökellenes volt és a Habsburg-ellenes küzdelmekben főként egzisztenciális okok — fizetetlenség, zsákmányszerzési lehetőség, időnkénti tömeges elbocsájtások stb. — miatt vettek részt. 1685 után azonban döntő zömük a török ellen küzdött, s csak kevesen maradtak olyanok, akik a török területen tartózkodó Thököly Imrét szolgálták. Igaz, az 1697-es hegyaljai felkelés idején a tokajiak például a megmozdulás mellé álltak. A vereség után ezek a Tiszántúlon és Erdélyen átverekedve magukat, szintén csatlakoztak az Al-Dunánál táborozó Thökölyhez.9 Itt érte őket a békekötés, amelyet így jellemzett Babocsay Izsák tarcali nótárius: az ugyan megszüntette „az emberi elmétől lerajzolhatatlan és kimondhatatlan fene kegyetlenséggel, sok száz-ezer embereknek vérek kiontásával, ezek felett nagy roppant tartományok szörnyű pusztításával” járó háborút, ám ugyanakkor a békeokmány bizonyos pontjaiban „ártalmas articulusok szerént Magyar- ország felől Magyaroknak hire nélkül és a Magyari szabadságot néző dolgoknak kihagyásával Nemzetünknek is nem utolsó contemtusával döntöttek.”10 A kurucokról, Thököly Imre híveiről - (közöttük természetesen a végváriakról) - a X. cikkely úgy intézkedett, hogy a békés viszonyok fennmaradása végett azok a török birodalom olyan részein helyeztessenek el, amelyek „távol esők legyenek valamennyi vég- és határrószektől.” Ezek a személyek a jövőben a szultán „jobbágyainak” számítanak, így „ne szabadjon nekik többé török alattvalóságtól elállni; és a kik elállnának, azok a gonosztevők közé számlálandók, menedéket és segédet ne találhassanak a császáriaknál, hanem elfogattatván, a végek oszmán tisztjei kezéhez adassanak.”11 A Habsburg- és az oszmán hatalom megegyezése a magyarok feje fölött érzékenyen érintette nemcsak az emigránsokat, de az itthon maradt, alapvetően lojális magatartású magyarokat is. Közülük is elsősorban a „köztes rétegek” tagjait, - a végváriakat és a hajdúkat - akik nem érezték jól magukat sem török földön, sem idehaza. Óhatatlanul fölmerülő kérdés: vajon ezek az emberek miért nem találták helyüket a háború befejezése után kezdődő békés építő, termelő munkában? Hiszen a magyar gazdasági életet az egész török hódoltság folyamán végig kísérte a munkaerőhiány, ami a háború emberveszteségei után még csak fokozódott. Másfelől az is közismert, hogy nem sokkal a fölszabadító háború után kirobbant a spanyol örökösödési háború, ami nagymértékben megnövelte a Habsburg- haderő emberszükségletét, ezért a mezei ezredekbe készségesen szolgálatba fogadták volna a végvári vitézek - szegénylegények túlnyomó többségét. Vajon miért nem éltek a legtöbben sem az egyik, sem a másik elhelyezkedési lehetőséggel? Miért maradtak erdőkben, nádasokban lappangó bujdosók? Hiszen e kallódó tömeg jelentős része nemzedékeken át hivatásos katona volt, más részük pedig a termelő munkából kiszakadt, első vagy másod generációs, aki a „papírforma” szerint könnyen visszamehetett volna korábbi foglalkozásba. A békés termelő munkába való bekapcsolódás elutasítását vizsgálva látnunk kell azt, hogy a többnyire nemzedékeken át katonáskodó rétegek tagjaiban kialakult egy olyan - ha úgy tetszik nemesi eredetű, ihletésű - életfelfogás, amely lenézett, magához méltatlannak ítélt valójában mindenfajta termelő munkát. Sőt még a „kalmárkodást” is, akárcsak annak idején a főúri származású „végvári trubadúr” Balassi Bálint, egyedül a katonáskodást tekintette magához méltó életformának. Igaz, ez a mentalitás elsősorban a végvári ,,iratos”-okra és a szabadlegónyekre volt jellemző. A bujdosók közé sereglett bihari hajdú városok lakói például hozzászoktak a „kétlakisághoz”; nevezetesen ahhoz, hogy „kardosán kövesse az ekét a 17
