Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)

Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között

szántó.” ők viszont az ellen lázadoztak, hogy a katonáskodáson kívül adót fizessenek vagy bármiféle egyéb szolgáltatást teljesítsenek s ezért vonakodtak visszaállni a termelő munkába.12 A végváriak semmiféle testi munkára nem voltak kaphatók, aminek az okát a szegénylegény-énekek így örökítették meg: ,, Csép, kapa: nyavalya! / Súlyos annak gondja! / Mert feltöri a tenyerét, / Elfogyasztja kis erejét / Szegénylegénynek.” ,,Béres szóig ha lész, / Szokatlan ahhoz lész! / Ugyan kirí az kezébűl / Ekeszarva mindenestül / szegenylegenyeknek.” A városi, polgári foglalkozás ellen pedig ilyen kifogások merültek fel: „Mesterséghez fognyi, / Nehéz már tanulnyi / Mert az munkát, pirongatást, / Nem tűrheti inaskodást / Az szegénylegény.” Ezért az erdőkben, nádasokban lappangó kallódó emberek a tábortüzek mellett heverészve meghányták-vetették sorsukat és abban reménykedtek, hogy az idő megfordul, „Az jó szerencse megmozdul,/ Katonacsillag földerül.”13

Ez a réteg kétségtelenül háborúból, katonáskodásból akart megélni, de nem akármilyen katonáskodásból! Emiatt csak kevesen mentek el a spanyol örökösödési háborúba, hogy a császári ezredekben szolgáljanak. Akárcsak korábban, az állandó zsoldoshadseregek élete most is meglehetősen idegen volt a számukra. Hogy miért? Nehéz lenne erre egyetlen érvvel válaszolni! Mert rögtön említhetjük a „magyari vitézt” riasztó tényezőként a nyugati zsoldosezredek élelmezési rendszerét. A magyar katona a bőséges húsfogyasztás mellett megszokta a naponta kijáró bormennyiséget, mert vízzel — főként belülről - nem szeretett „testközelbe” kerülni, még ha citrommal, ecettel ízesítették, fertőtlenítették is azt, és ugyancsak ,,kontemnálta” a híg seritalt is, amit szívesen hasonlított állati vizelethez. Ám ennél is jobban riasztotta őt az állandó zsoldos ezredekben eluralkodott drasztikus kiképzési- és fegyelmezési mód. A nagymértékben „avantgárd” szemléletű 17. századi magyar katona élete mindig szabadabb, az emberi méltóságot összehasonlíthatatlanul kevésbé megalázó volt a nyugati hadseregekben uralkodó állapotoknál. A szülőföldhöz és a nyelvi közösséghez való ragaszkodáson s a kétségtelen konzervativizmuson, és a „kuruc- ság” kedvelésén túl mindez hatékonyan hozzájárult ahhoz, hogy a bujdosó szegénylegények ezrei inkább a bizonytalan, esetleges megélhetési lehetőséget válasszák a császári ezredekben való szolgálat helyett és a tábortüzek mellett álmodtak újabb harcokat „szegényi maguknak”. Olyan harcokat, mint amilyeneket legutóbb a „jó Thököly Imre” alatt vívtak, olyan harcmódot követve és olyan megbecsültségben, mint a „kuruc király” zászlai alatt.14

Ugyancsak nehéz lenne ma még megmondani akár megközelítő pontossággal is, hogy hányán lehettek ezek az újabb, „magyari módi” harcokat sóvárgók. Igen óvatos becslések alapján, a töröktől fölszabadult területekkel együtt, a királyi Magyarország és Erdély területén összesen mintegy harminc-negyvenezerre tehetjük létszámukat.15 Akikről némileg biztosabb, pontosabb adataink vannak, azok a Thököly vei török földre került bujdosó katonák. Ezek létszáma 1694-ben ugyan mindössze 1162 volt, de 1697-ben a hegyaljai felkelés után áttört az ellenség gyűrűjén mintegy 2000 harcos és ők is csatlakoztak a „kuruc király”-hoz.16 Akárcsak a korábban ott lévők, ők is ugyancsak idegenül érezték magukat „Nagy Törökország”-ban és amint lehetett, siettek is haza Magyarországra.17 Sokkal nagyobb volt azoknak a száma, akik mindvégig itthon tartózkodtak. Ezek többnyire kisebb csoportokra szakadozva tengették napjaikat. Miután a háborúskodás idején szerzett „sákmán” hamar elfogyhatott, minden valószínűség szerint nagy többségük a jobbágyközségek, vagy egyes óvatosabb és messzebbre látó földesurak inkább kényszerű mint önkéntes „segélyeiből”

18